Amint a hópehelyszakállú öreg bevégezte a mesét, rögvest kérdőn nézett rám.
– Mondd csak, kis barátom, tanultál-e valami hasznosat a történetemből?
Bár meg voltam szeppenve, elvégre az ember gyereke nem minden nap találkozik olyannal, aki az égből pottyant, s nyár derekán hópelyheket hullat a szakállából, azért mégis rávágtam:
– Azt tanultam, hogy mulatozni jó dolog, de módjával kell azt művelni, nehogy sírás legyen a vége.
– Okosan mondtad – nevetett rám a fehérszakállú mellett ülő vendég. Ő sem volt már fiatal. A haját, ruháját, de még a két kezét és a homlokát is sziporkázó zúzmara takarta, mintha benn felejtették volna őt a hűtőszekrényben. Egyedül a két szemében égett szép parázs, mikor rám kacsintott.
– Hallgasd meg akkor most az én mesémet, s jól figyelj! – mondta, s miközben lassú szóval regélni kezdett, a száján lusta párafelhők pöffentek ki, ahogy az a nagy hidegben szokás…
FARKAS
Egyet mondok, de az kerek…
Történt egyszer, hogy akkora tél telepedett a tájra, ami még a jegesmedvéket is arra bíztatta, hogy bekopogtassanak az emberek ajtaján, meleg szállást kérve. A hófehérbe öltözött erdő közepén, düledező kunyhójában egyedül élt Üleprúgó Ragacsinszka, a méltán népszerűtlen boszorkány. A banya igen zárkózott természetű volt, s ha valaki mégis a viskója közelébe merészkedett, azt nyomban varázslatos csillagokat termő fenékberúgásokkal noszogatta távolabb. Mikor azonban oly hidegre fordult az idő, hogy az erdő fái a fagytól kezdtek durrogva meghasadozni, Üleprúgó Ragacsinszka rádöbbent: nincs mit ennie! Kitoporgott hát a hóba, s ahogy ott hallgatta gyomrának szomorú korgását, a közelben hirtelen felvonyított egy farkas.
– Ne üvölts, te ordas, mert én mindjárt hátsón illetlek a lábbelimmel! – morrant rá a morózus banya.
– De én biz’ üvöltök, mert üres a hasam. Mégse tudok a faluból birkát lopni, mert mire elérnék az ólakig, az emberek folyton meglátnak, a kutyáik meg kiszagolnak.
Üleprúgó Ragacsinszka gyomra a „birka” szó hallatán akkorát kordult, hogy a környező fákról ijedelmében püffenve leugrott a hó.
– Segítsünk egymáson, te farkas! – ötlött nagyot a banya. – Én téged egyetlen szemvillanás alatt a birka ólba bűvöllek, s amint megfogtad a zsákmányt, kezdj üvölteni. Ha meghallom a hangod, visszabájollak ide, s aztán a hozott birkán szép igazságosan megosztozunk.
S így is lett: a farkas és Üleprúgó Ragacsinszka télvíz idején azóta is gyakran vacsorálnak együtt. Ezért hát, ha birka vagy, reszkess, mikor ordas üvölt az erdőn!
Folyt. köv.
{jcomments on}
