Kormos Anett, a stand up comedy első női magyarfenegyereke a Librariuson bemutatja, hogy legalább olyan jó a sit down comedy-ben is, vagy mondjuk így: novellaírásban. Az elkövetkezendő hónapokban keddenként közöljük a novelláit, amelyeket, legnagyobb meglepetésünkre, először nálunk publikál úgynevezett irodalmi közegben.
Apám nem nagyon szereti a fegyvereket.
De szereti a természetet és szereti Fekete István írásait. Főleg a vadásztörténeteit. Már pedig aki Feketét olvas, annak szinte kötelessége néha fegyvert venni a kezébe.
Aztán letenni.
Hát ezért volt nálunk otthon, a könyvtár-szobának nevezett kis háló ajtaja mögé jól eldugva egy légpuska. Természetesen tisztes távolságban a bele illő lőszerektől.
Ezt a gyönge jószágot azt hiszem, tényleg csak azért tartotta apám, hogy kifejezze a természethez való kötődését.
Hogy néha a kezébe vehesse, megtisztogathassa, nézegethesse, és sétálhasson vele egy-két kört az udvaron.
Hogy megmutassa a környék vadjainak (cinkéknek, verebeknek, tücsköknek), ki itt az úr.
Hogy aztán elmondhassa, milyen állatokat látott, és hogy csak azért nem ejtett el ezek közül egyet sem, mert mind túl könnyű prédának bizonyult.
Apám ragaszkodott az esélyek egyenlőségéhez.
Apa az erdei sétáinkra mindig magával hozta fegyverét.
És ha a nádasból felrebbent egy fácánkakas, azonnal felvette a lövő pozíciót. Vállához emelte a puskát, célzott, aztán elkezdett kotorászni a zsebében lőszer után.
Majd kicsit szitkozódott, mert elmulasztotta a zsákmányt.
Egyébként mindig elmulasztotta a zsákmányt. Még akkor is, amikor az „nagy ijedtében” háromszor-négyszer körberepült a feje fölött, időt hagyva neki a puska megtöltésére és a célzásra.
Még akkor is, amikor apám nemcsak a puska megtöltéséig, hanem annak elsütéséig is eljutott.
Mert néha azért igenis előfordult, hogy apám lőtt.
De, hogy túl sok időt sosem pazarolt a célzásra, az biztos. Mint ahogy az is biztos, hogy a vadászat izgalmán kívül sosem zsákmányolt semmit.
Ha mégis fácánleves arany gőze illatozott az asztalon, annak két oka lehetett.
Vagy kaptunk egy fácántetemet valamelyik rokontól, vagy apám hazafele véletlenül elütött egyet.
A két eset azonban csak végkimenetelében hasonlítható egymáshoz.
Mert amit kaptunk, azt apám önfeledten fütyörészve fosztotta meg tollbundájától.
Hiszen ő ez esetben ártatlan volt. Épp csak abban jár közre, hogy értelmet szerezzen a szerencsétlen halálesetnek. Mondjuk, egy fácánleves elkészítésével.
De amit elütött, azt egészen más hangulatban vetkőztette.
Szidta, hordta szegény jószágot, amiért sötétben, kivilágítatlanul gyalogolt az úttest közepén. Ott, ahol még zebra sem volt felfestve.
De mivel apám nagyon szereti a gyomrát, bűntudata csak a kopasztás közben facsargatta szívét, evés közben alábbhagyott.
Apa nem szerette elsütni a fegyvert. Mert ha elsütötte és elvétette a célpontot, akkor a bátyám és én mindig kifejeztük a képességeiben való csalódottságunkat.
Mindösszesen két olyan esetre emlékszem, amikor apám valóban a lövés és a találás szándékával vette elő a puskáját.
Egyszer szegény Tücsi kutyánk farát vette célba. Mert az meglógott, és éppen a szomszéd szántásán gyalogolva kellette magát a környék kankutyái előtt. Apámat nem Tücsi könnyűvérűsége lázította fel, hanem, hogy hiába próbálta visszaparancsolni a helyére. Az, mint aki megsüketült, farokcsóválva slettyegett a célcsoport felé.
Apámat elöntötte a düh Tücsi szófogadatlansága miatt. Szinte futott a könyvtárszobába, nyitotta az ajtót, töltötte a puskát, célzott és lőtt.
Mellé.
De Tücsi azért megértette a célzást, és ha kerülő úton is, de haza sietett. Szedte a lábát, hogy még a következő csattanás előtt haza érjen.
A másik eset ennél tragikusabb kimenetelű.
A bátyám törekedve a romantikus és kalandos életre, méhészkedni kezdett. Hogy a romantika, a kaland és a méhészkedés között milyen kapcsolatot vélt felfedezni, nem tudom, de minden igyekezetét és pénzét a kaptárak és a méhcsaládok szaporításába ölte.
Méheit nem azért nem szólítja név szerint, mert nem ismeri meg őket, hanem azért, mert annak idején, kezdőként elmulasztotta a keresztelést.
Óvja, szereti a vállalkozását. Akárcsak apám, akinek komoly része van a méhészet létrejöttében.
Ezért is gerjedt haragra, amikor egy bizonyos madár más fajta érzelmekkel közelítette meg a méheket. Ezt a madárfajtát, amit a méhek sérelmei iránt közönyös nép gyurgyókának ismer, apám csak úgy hívja, méhecskezabáló. (Ja, igen. Méhecske. Majd elfelejtettem, hogy a méh nálunk nem méh, hanem méhecske.)
Apám napokig kijárt, figyelte a kaptárakat, az ágak rezdülését, a szárnyak suhogását. Bizonyítékot akart. És rajtakapta a gyurgyalagot szörnyű tettén. Bejött a puskáért, odalopakodott a kaptárak mögé, és várt. Aztán elsütötte a fegyvert. A gyurgyalag pedig a földre zuhant.
Apám maga is meglepődött a sikerén.
Meglepődött.
Először azt gondolta, talán csak megtréfálja őt a madár. Csak tetteti a halált. De nem tettette.
Apámat megviselte a találat. Bár kevésbé, mint a méhecskegyilkost.
Nem tetszett neki a puska hatékonysága.
Nem tetszett neki, hogy a puska, amit ő a természethez való kötődése miatt tartott, most kárt tett ebben a kötelékben.
Apám másnap eladta a fegyvert.
Illetve odaadta, mert pénzt nem kínált érte senki.
Ő pedig sürgősen szabadulni akart tőle.
A könyvtárszoba ajtaja mögött már nem lapul puska.
Viszont épült egy újabb polc Fekete István vadásztörténeteinek.
A novellákat a szerző engedélyével közöljük az Ingyen színház című könyve alapján.
{jcomments on}
