Mígnem egyszer nekiveselkedik, és ott, ahol még soha, úgy, ahogy még soha, kicsi ujjaival kapaszkodva a kis piros műanyagfiókok réseibe, felhúzza magát és feláll.
És megcsinálja! Semmi járóka, semmi dopping, se bokavédő cipő, se járóka, se kutyafüle. Két fogfájós lázroham között december 22-ikén, kilenc hónaposan Máté egyedül feláll. Micsoda evolúciós ugrás, egészen elképzelhetetlen!
Nézi a piros ikeafiókot már hónapok óta. Nézi, bűvöli, ahogy ott piroslik a napfényben. Délelőtti, déli, alkonyi fényjátékok. Elérhetetlen magasságban. Megfoghatatlanul és megrághatatlanul. Mígnem egyszer nekiveselkedik, és ott, ahol még soha, úgy, ahogy még soha, kicsi ujjaival kapaszkodva a kis piros műanyagfiókok réseibe, felhúzza magát és feláll. Nem láttam a folyamatot, a hátamnál volt, csak a nagy csendre lettem figyelmes. Hogy nem mondikál. Hogy milyen titokzatos ez a csend. Sokkal mélyebb minden csendeknél. És akkor megláttam. Az a büszke mosoly. Ahogy feszít. Nem néz rám, nagyon koncentrál, de elismerő hangomra gyönyörű mosoly ömlik el az arcán.
Honnan tudja egy gyerektest, hogy lábon lehet állni? Honnan a hit, hogy ki tudja magát nyomni, meg tudja feszíteni az izmait, és ki tud egyenesedni? Honnan tudja ezt a test?
És hagyom lógni az ikeafiókon, hagyom, hogy élvezze ki a siker minden pillanatát. Hagyom, hogy seggre huppanjon a végén, és újra meg újra nekiveselkedjen, nyögjön, visítson, míg újra ott nem áll, mintegy bizonyítván magának is, nekem is, hogy nem véletlen volt. Így akarta.
És ez hatalmas dolog – így akarta. Na, és innentől kezdve meggyűlik a bajunk. Nem akarom ehhez a minőségi ugráshoz kötni, de valahova ide lőhető be az akarat kiélesedése. Akarja például a távirányítót. De nagyon akarja. Vagy nem akarja, hogy kiskanállal hadonássz az orra alatt. És nagyon nem akarja. Kiveri a kezedből a főzeléket, ha nagyon erőszakos vagy. Akarja a cseles, cseppmentes poharát, de nem akarja, hogy megemeld neki az alját, hogy ihasson.
Kapkodhatod a fejed, mutterfater.
A helyzet ugyanis egyszeriből nagyon összetett lesz: akar valamit, rendben, örülünk. De akarjuk-e mi is, amit ő akar. És vajon úgy akarjuk-e, ahogy ő. És ha most úgy akarjuk, akarhatjuk-e máskor is? Mert oké, tegyük fel, most úgy akarjuk, egészen kivételes alkalommal, csak ez az egyszeri most legyen neki meg, jófejek vagyunk, hát nem?, akarjuk. De akkor honnan a jóistenből vesszük a későbbiekben az érveket, miért nem akarjuk legközelebb is ugyanúgy, ahogyan most? Ha olyan lazán akartuk mi is. Elvégre. Minden kétséget kizáróan. Szemmel láthatóan.
V
És megérzi. Bepróbálkozik, vááááááááá, két könny, nincs hatás, abbahagyja. Ugyanakkor nem tud napirendre térni afölött, hogy két nappal ezelőtt még odamehetett a hideg kályhához. Akkor miért fogdoshatta meg a kis kallantyúkat? És most miért nem?
Érthetetlen, zavaros anyája neki.
És belázasodik, kibújik még egy foga, csorog a taknya, odavágja a felső ajkát, hasmenése lesz, bejön egy fa a házba, felkerül az asztalra, éjszaka kiabálnak és durrogtatnak az emberek.
Micsoda hely.
Egy aprócska gyerektestnek.
A Babablog partnere: 
{jcomments on}
