És megcsinálja! Semmi járóka, semmi dopping, se bokavédő cipő, se járóka, se kutyafüle. Két fogfájós lázroham között december 22-ikén, kilenc hónaposan Máté egyedül feláll. Micsoda evolúciós ugrás, egészen elképzelhetetlen!
Nézi a piros ikeafiókot már hónapok óta. Nézi, bűvöli, ahogy ott piroslik a napfényben. Délelőtti, déli, alkonyi fényjátékok. Elérhetetlen magasságban. Megfoghatatlanul és megrághatatlanul. Mígnem egyszer nekiveselkedik és ott, ahol még soha, úgy, ahogy még soha, kicsi ujjaival kapaszkodva a kis piros műanyagfiókok réseibe, felhúzza magát és feláll. Nem láttam a folyamatot, a hátamnál volt, csak a nagy csendre lettem figyelmes. Hogy nem mondikál. Hogy milyen titokzatos ez a csend. Sokkal mélyebb minden csendeknél. És akkor megláttam. Az a büszke mosoly. Ahogy feszít. Nem néz rám, nagyon koncentrál, de elismerő hangomra gyönyörű mosoly ömlik el az arcán.
Honnan tudja egy gyerektest, hogy lábon lehet állni? Honnan a hit, hogy ki tudja magát nyomni, meg tudja feszíteni az izmait, és ki tud egyenesedni? Honnan tudja ezt a test?
És hagyom lógni az ikeafiókon, hagyom, hogy élvezze ki a siker minden pillanatát. Hagyom, hogy seggre huppanjon a végén, és újra meg újra nekiveselkedjen, nyögjön, visítson, míg újra ott nem áll, mintegy bizonyítván magának is, nekem is, hogy nem véletlen volt. Így akarta.
És ez hatalmas dolog – így akarta. Na, és innentől kezdve meggyűlik a bajunk.
Nem akarom ehhez a minőségi ugráshoz kötni, de valahova ide lőhető be az akarat kiélesedése. Akarja például a távirányítót. De nagyon akarja. Vagy nem akarja, hogy kiskanállal hadonássz az orra alatt. És nagyon nem akarja. Kiveri a kezedből a főzeléket, ha nagyon erőszakos vagy. Akarja a cseles, cseppmentes poharát, de nem akarja, hogy megemeld neki az alját, hogy ihasson.
Kapkodhatod a fejed, mutterfater.
A helyzet ugyanis egyszeriből nagyon összetett lesz: akar valamit, rendben, örülünk. De akarjuk-e mi is, amit ő akar. És vajon úgy akarjuk-e, ahogy ő. És ha most úgy akarjuk, akarhatjuk-e máskor is? Mert oké, tegyük fel, most úgy akarjuk, egészen kivételes alkalommal, csak ez az egyszeri most legyen neki meg, jófejek vagyunk, hát nem?, akarjuk. De akkor honnan a jóistenből vesszük a későbbiekben az érveket, miért nem akarjuk legközelebb is ugyanúgy, ahogyan most? Ha olyan lazán akartuk mi is. Elvégre. Minden kétséget kizáróan. Szemmel láthatóan.
Vagy kapásból nem akarjuk. Például a csatlakozók és a lépcsők esetében. Meg a forró kályha ügyében. Annyira világosan, erőszakosan és megveszekedetten nem akarjuk, hogy bolondul meg, úgy akarja. Minél határozottabban nem akarjuk mi, annál jobban akarja ő. Világos logikai lánc. És itt nem lehet finomkodni. Nem, fiam, és kész. És arrébb teszlek. Kicsit, hogy úgy mondjam, nyomatékosabban. És akkor üvölthetsz. Kicsit. De nem érdekel.
És megérzi. Bepróbálkozik, vááááááááá, két könny, nincs hatás, abbahagyja. Ugyanakkor nem tud napirendre térni afölött, hogy két nappal ezelőtt még odamehetett a hideg kályhához. Akkor miért fogdoshatta meg a kis kallantyúkat? És most miért nem?
Érthetetlen, zavaros anyája neki.
És belázasodik, kibújik még egy foga, csorog a taknya, odavágja a felső ajkát, hasmenése lesz, bejön egy fa a házba, felkerül az asztalra, éjszaka kiabálnak és durrogtatnak az emberek.
Micsoda hely.
Egy aprócska gyerektestnek.
