– Shado? Ez milyen név? Valami együttesből vetted? Vagy vannak amerikai rokonaitok, azok aggatták rád ezt a szép nevet?
Hegedűs nagyot slukkol a cigijéből, majd somolyogva tovább méregeti Shadót.
– Salamon Attilának hívnak, csak a haverjaim annak idején addig becézgettek, csűrték-csavarták a nevemet, amíg ez jött ki. De találj ki jobbat, ha nem áll rá a szád – válaszolja Shado.
– Nekem osztán mindegy. De inkább azt meséld el, hogy mit keresel Szeghalmon. Szarvasiak nem igazán szoktak ide jönni tanulni. Pár éve volt egy srác, a Darvas, nem ismered? De ő a szakközépbe jött. Sima gimi van nálatok is, nem? Ez egy lepratelep, majd meglátod. Van pár rázós ügy, de nem vészes. Szerencséd, hogy másodikosnak jöttél ide, nem szopatnak meg legalább a negyedikesek. Annyira – Neveti el magát Hegedűs, és kipöcköli a csikket egy autó elé az útra.
– Balesetem volt, meg sok hiányzásom, ezért eltanácsoltak a szarvasi gimiből –válaszolja röviden Shado, majd néhány pillanatra csendben ballagnak egymás mellett Hegedűssel a fiúkollégium kertjében.
– Kibasztak? Ha olyan jól tanultál volna, megtartottak volna, kisfiam – gúnyolódik Hegedűs.
– Nem tanultam túl jól, de nem basztak ki. Eljöttem. Utáltak a tanárok, semmi esélyem nem volt rá, hogy ott végezzem el a négy osztályt. Így volt a legtisztább – próbálja lezárni Shado az ismerkedést.
– Azt hiszed, itt kenyérre lehet kenni a tanárokat? Karesszal, a koleszigazgatóval már volt szerencséd összefutni? Kemény a faszi, majd meglátod. Mint egy börtönőr. Úgy jár-kel a klumpájában a folyosón, mintha szét akarna robbanni, olyan idegesnek néz ki feje, pedig csak alapjáraton ilyen. Morcos, mint egy öreg mackó, nehéz kitapasztalni, mikor lehet hozzászólni. Kérni tőle? – az más tészta, olyat soha – adja az ukázokat Hegedűs a zöldfülű kollégistának.
– Majd lesz valahogy, csak kibírom – mondja elhaló hangon Shado, erre Hegedűs hátba vágja, és előreszalad a kolesz főbejáratához.
„Ne félj Nemecsek” – mondja magában ironikusan Shado, majd mélyet sóhajtva fellép a kollégium lépcsőjén. Minden nyitáskor -záráskor jellegzetesen nyikorog a nagyajtó. Ha soha nem olajozzák be, már ettől megőrülök majd a három év alatt. Három év – egy enyhébb örökkévalóság egy erősebb félbörtönben. Innentől inkább ez lesz az otthonom, mint a szarvasi emeleti lakás. Elbasztam, mindent elrontottam, de ki kell tartanom – gondolja végig a tényállást, majd belép a kollégiumba.
A folyosón nyüzsgés. Diákok kiabálnak egymásnak, cipelik a cuccaikat fel-le a lépcsőn, máris mennek az ugratások, tavalyi poénok felidézése. Olyan történeteké, amelyekről Shadónak fogalma sincs, kikről szólnak, s egyáltalán mi bennük a vicces. A legnagyobb röhögések alatt éri a legmélyebb bánat, hogy mennyire idegen ő itt, és az is marad talán évekig. Mit keres Szeghalmon? Szarvas jobb hely, azt mondta az a srác a kapuban. Hülyének néznek, hogy itt vagyok, lesz mit magyarázkodnom. Már csak a holnapi tanítás hiányzik, egy vadidegen, összeszokott osztályban. Durva lenne, ha holnap rögtön lógással indítanék – jut eszébe Shadónak, de ez még viccnek is rossz – motyogja magában halkan, miközben rendezgeti a ruháit egy összefirkált szekrénybe hajolva.
– Esernyő Péter vagyok – nyújtja a kezét a szekrényszomszéd.
– Szevasz, Salamon Attila – fordul felé Shado, majd rövid ideig némán pakolásznak egymás mellett.
– Te is új vagy itt? Esernyő halkan kérdezősködik, mintha tartana attól, hogy valamelyik negyedikes meghallja, és máris elkezdődik az a bizonyos csicskáztatás, amiről lehet hallani innen-onnan a kolesszal kapcsolatban.
– Új, és úgy érzem, a legújabb. Tök idegen itt mindenki, az egész város az, még életemben nem voltam Szeghalmon. Szarvasról jöttem, sokat hiányoztam másodikban, és úgy döntöttek a szüleim, hogy kivesznek, és más városban folytatom a gimit.
Esernyő tekintetéből nem sok minden olvasható ki, az meg főleg nem, hogy hajlamos lenne bármiféle lazulásra, piálás, lógás, meg az ehhez hasonlók. Úgy néz, mintha sajnálná azt, akivel beszél, sajnálná a helyzetet, hogy itt kell találkoznia, megismerkednie bárkivel is.
– Én elsős vagyok. Van már ágyad? – kérdi Shadót.
– Nincs, de gondolom csak valami nyikorgós szart lehet választani, a jobb fekhelyet tutira foglaltak, gyerünk fel.
A lépcsőfordulóban elkapja őket egy negyedikes, mindketten megtorpannak.
– Sziasztok, gyertek a mi hálónkba, van még pár hely, Hován Jani vagyok.
Shado és Esernyő egymásra pillantanak, majd ők is bemutatkoznak. Nem tudják mire vélni a barátságos hangú negyedikest, aki olyan sérót hord, hogy megijednének tőle, ha az utcán leszólítaná őket. Elöl a haja a szemébe lóg, hátul és fönt totál kopasz, s ahogy mennek a folyosón, egyfolytában a fejét rángatja, mert a haja zavarja a kilátásban.
Ha így is lát, akkor felőlem vezessen, gondolja Shado.
– Ez a tizenkilences háló, ide cuccoljatok – nyitja előttük az ajtót Hován, majd mindhárman belépnek a nyikorgó parkettájú hálóterembe.
Odabent már húzzák néhányan az ágyneműjüket. A fal mellett emeletes kórházi vaságyak sorakoznak, az ablakok alatt pedig az egyes ágyakon felsőbb évfolyamosok heverésznek. Páran közülük felülnek, ahogy Hován belép a két újonccal.
– Seszták csak a felső helyekre pályázhatnak! – Zengik kórusban. Shado halkan köszön, majd kiszúrja a sarokban a szabad helyet, Esernyő mellette pakol le. Téblábolással, néma helyezkedéssel, a sarokban meghúzódva telnek el az órák. Besötétedik. A hálóban Edda szól. Egy vörös, hosszú hajú srác a magnó kezelője, párszor visszatekertetik vele a kazettát. Shado és Esernyő néhányszor még némán egymásra pillantanak a kislámpa fényében, majd az izgalmaktól kimerülve elalszanak. Reggel, a hat órás ébresztő előtt már mindketten nyitott szemmel fekszenek a magas ágyakon. Shado odanyújtja a bal karját Esernyő felé, aki leolvassa a karóráról, hogy mennyi az idő. Fél hat sincs. Mindketten lebiggyedt szájjal biccentenek, hogy még túl korán van, de aludni nem tudnak. Egyikőjük sem mozdul az őskori, nyikorgós vaságyon, nehogy felébresszenek egy negyedikest, nem lenne nyerő húzás szeptember elsején.
