Mindkét üdülőnek volt saját stégje, ahová nyílegyenes út vezetett közvetlenül a bejárattól, ám egyik se igazán volt alkalmas családi fürdőzésre. Egyrészt ahhoz, hogy eljussunk oda, a síneken kívül át kellett vágni a nádason is, ami strandpapucsban, törülközőkkel, úszógumikkal, matracokkal és műanyag flakonban melegedő csapvízzel fölszerelkezve nem volt egyszerű feladat. Másrészt a stéget olyan kicsire csinálták, hogy legföljebb négy-öt ember fért el egyszerre rajta, azaz ha egy család kivonult, akkor a többinek már nem jutott hely. Harmadrészt amint leléptünk a lépcsőn, egyből a mély vízben találtuk magunkat, ami az öcsém és a hozzá hasonló korú kölykök számára nem volt kellemes élmény. Negyedrészt a stég szélén mindig ült egy-két megszállott pecás, akik miatt nem lehetett hangoskodni, mert minden nagyobb hangra villámló tekintetek kíséretében megcsóválták a fejüket, sőt, a vérmesebbje ránk is szólt. Nem beszélve arról, hogy folyton ügyelni kellett arra, hogy ne akadjunk horogra, vagy hogy ne borítsuk föl az általában ujjnyi, apró halacskák képében jelentkező zsákmányt. (Az mind a mai napig nem derült ki számomra, hogy mit csináltak vele: az üdülőben nem süthették meg, haza nem vihették, a helybélieknek sem lehetett eladni, föltételezem hát, hogy a nap végén mindent visszadobáltak a vízbe.)
A stég arra volt jó, hogy a nyár folytonos csábításainak engedve az ember vacsora után a langyos kora estében még ússzon egyet az akkor különösen melegnek érzett Balatonban. Vagy arra, hogy csónakázzunk, ám ezt sem volt könnyű megoldani, hiszen a kulcsokért is komoly küzdelem zajlott. Akkor volt némi esély bármelyiket is megszerezni, ha korán, még reggeli előtt próbáltuk elkérni a recepción. Az esetek többségében azonban így is azt a választ kaptuk, hogy a hajnali horgászok este, záráskor elvitték az összes kulcsot, és majd valamikor a délelőtt folyamán hozzák vissza őket. Amikor mi általában nem tartózkodtunk az üdülőben.
Maradt tehát a községi strand. Ez mindkét helyen éppen akkora távolságra volt, hogy nem érte meg miatta a fehér lepedő alatt rejtőző autót beindítani, és azt kockáztatni, hogy ezen a rövid úton a ventilátor nem kapcsol be, és felforr az amúgy is vészesen meleg hűtővíz. Maradt a gyaloglás. Két útvonal között lehetett választani: vagy a főút mellett, a keskeny járdán, vagy az út túloldalán, a sínek mentén. A járda annyiban volt kellemesebb, hogy közben lehetett nézegetni az út menti és a valamivel följebb, a dombokon sorakozó nyaralókat, be lehetett lesni azok udvaraira, szemrevételezni a félmeztelen, pocakos és harsány németeket. A főút ugyanakkor nem a vízparttal párhuzamosan haladt, hanem időnként bekanyarodott a falu belseje irányába, azaz amennyiben a járdát választottuk, az egyben azt is jelentette, hogy a hosszabbik úton mentünk. Nem beszélve arról, hogy a járda nagyon keskeny volt, egyetlen embert fért el csupán rajta, viszont elég sokan használták, nem csak gyalog, de biciklin is, emiatt gyakran meg kellett állni és elengedni a szemből jövőt.
A sínek mellett valamivel gyorsabban jutottunk el a strandig, a körítés azonban több volt mint lehangoló. Átmentünk az úttest túloldalára, átkapaszkodtunk a síneken, onnantól fogva azok mentén, a salakos-kavicsos töltésen mentünk tovább. Mellettünk, a víz felé, azon a területen, amit már nem használt a vasút, de még nem kezdődött el a nádas, vadnövényzet burjánzott: térdig, de olykor derékig érőn álltak a gyomok, körülöttük szúnyogok és muslincák lengtek, és a nyári forróságban olyan émelyítő szag áradt, mintha hetek vagy talán hónapok óta erjedt ott volna valami. Nyilván több minden rohadt a gaz sűrűjében, hiszen tele volt szeméttel: műanyag flakonok, mosóporos dobozok, sörösüvegek és tejeszacskók emelkedtek ki belőle, ám mindennek csak a teteje látszott, s hogy még mást is rejthet a mély, azt sejteni lehetett a bűzből. A vasúti terület se volt tisztább: ott a vonatokból kidobott zsebkendők és szalvéták hevertek mindenfelé, nem beszélve a sínek között terpeszkedő, ugyancsak a szerelvényekből elpottyantott, igaz, a hőségben már szikkadttá aszalódott ürülékről. Az előrehaladást ráadásul gyakran ki tudja, mióta ott rozsdásodó és rejtélyes eredetű mázsás vasdarabok nehezítették, valamint építkezésekből visszamaradt és itt hagyott betonlapok, amiket meg kellett mászni, persze ügyelve arra, hogy a belőle kikandikáló, szintén rozsdás vaskarók és -huzalok ne sértsék föl a bőrünket.
Ezen a részen a levegő is forróbbnak tűnt. Nekem legalábbis gyakran légszomjam támadt. Talán az émelyítő bűz miatt. Talán azért, mert nem csak a fejünk fölött perzselő Nap, de a sínek és a vasúti töltés is ontották a hőt (viszont legalább el tudtam képzelni, hogy mit érezhettek Old Shatterhandék, amikor átkeltek a kőforró arizonai sivatagon). S talán azért is, mert gyakran meg kellett állnunk. Mi haladtunk elöl apámmal, kezünkben nagy nejlonzacskókban a pokrócokkal és törülközőkkel súlyosbított strandfelszerelés, mögöttünk az anyám és az öcsém, akik időnként annyira lemaradtak, hogy muszáj volt bevárnunk őket. Leraktuk a szatyrokat a lábaink mellé, álltunk zihálva, vöröslő fejjel, szívtuk magunkba a szeméttel borított gyomok felől áradó bűzt, lábunkat a szandálon keresztül is égette az átforrósodott kavics, fejünk fölött túlhevített kályhaként ontotta ránk melegét a Nap, a térdig érő fűszálak között tücskök és kabócák ciripeltek, a főúton olykor elhúzott egy nyugatnémet rendszámú autó, máskor elrobogott mellettünk egy-egy vonat, élén egy svéd gyártású dízelmozdonnyal – amely olyan büszkén viselte az elejére pingált vörös csillagot, mintha vele született volna –, s mögötte még hosszú percekig lebegtek az ablakokból kiszórt morzsás szalvéták és taknyos zsebkendők. Álltunk, és vártuk, hogy az öcsém és az anyám utolérjenek bennünket, közben éreztük, hogy testünknek már tiltakozni sincs ereje a bűz és a hőség ellen, és a gyilkosnak mondott napsugarakat is ugyanazzal a lemondó megnyugvással szívja be és raktározza el évtizedekre magában, amivel mi is tudomásul vettük, hogy itt kell élnünk, mert ez itt állítólag a miénk.{jcomments on}
