… ha freestyle nyálaztatjuk a gyereket, állandóan nedves a mellkasán a body (ejtsd: bódi).
És akkor a rég megígért fogzás-probléma. Mivel nem volt időm, idegem áttanulmányozni a fejlődési táblázatokat (hány hónaposan fogzik, mikortól ül fel és kúszik stb.), egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a gyerek elkezdett fogat növeszteni. Ijesztő gyorsasággal. Már abból a szempontból ijesztő, hogy szegénykém, hol kókadt volt és elkínzott, hol ideges és nyugtalan. Mindent megevett, ami a keze ügyébe került, legyen az sapka, rágóka vagy a nadrágom. Láz és pirosopó nem jellemző. Éjszaka viszont különösen színes hangfekvésben énekelt. Aztán hét hónapos korára kibújt a hatodik foga is. Fent négy, lent kettő. Azóta a felső két nyuszifoga között lelkesen fújja ki a levegőt, mintha örökösen mindenre rácsodálkozna – fffffffvvvvv. Aztán meg mintha azon csodálkozna, hogy ő képes ilyen hangokat kiadni, még jobban fújja. És csorog a nyála bokáig.
Ez a nyálcsorgás viszont nagyon összetett kérdés. Az van ugyanis, hogy ha szabadon hagyjuk csorogni, úgy értem, nem kötünk hülye állkendőt a nyakába, amitől nem tud rendesen mozogni, mert beleakad állandóan a… mindene, szóval, ha freestyle nyálaztatjuk a gyereket, akkor állandóan nedves a mellkasán a body (ejtsd: bódi). És ez nem feltétlenül tesz jót a mellkasi beldolgoknak. Ha pedig ki akarod vinni sétálni, le kell róla udvarolni a nyálasat, és fel kell imádkozni egy tisztát. Az pedig mégse lehet, hogy anyuka állandóan lesben áll egy törlőkendővel és minden nagyobb mennyiségű nyálfolyamot igyekszik letéríteni eredeti útjáról.
Szóval, ezt kinek-kinek magának kell megoldania, nincs recept. Elbűvölő például, ahogy gyermekem apja szemérmes férfiúi gondoskodással húzza végig a kezét – úgy értem, kézháttól könyökig – a gyerekünk álla alatt. Ő így éli meg a hidratálás 21. századát, kevesebb testápoló, gazdaságos háztartás. Én ravaszabb, és ha jobban belegondolok, sokkal tudattalanabb módszert választok: ölbe kapom a kisfiamat és ő azonnali kitörő örömmel fúrja bele a fejét a vállhajlatomba. Jobb vállamon sorjában tej, répa, töki és spenótcafatok ékeskednek, mert gyermekem nyála természetesen, nyomokban tartalmazza a mindennapi betevőt.
Az éjszakai zöngicsélést nem részletezném hosszan – ki-ki beláthatja mély ontológiai jelentőségét. Képtelen vagy kialudni magad. A szaggatott alvás pedig olyan, mint a kapkodva vett levegő, fárasztó. Ezért került az ágybetét a földre. Az ágybetétre anya, aki csak behelyezi az olyannyira áhított cicit rendeltetésszerű helyére, majd ha úgy ítéli – fenét, ítéli, nincs magánál, hogyan ítélhetné –, szóval, ha kellőképpen elgémberedett fekvés közben, kiszabadítja a sokat szenvedett cicit rendeltetése helyéből, és vállalja az újabb indiánüvöltéseket. Ha esetleg rosszul ítélte volna meg az elégséges cicizés mértékét.
De olyan is van, hogy mire magához térne annyira, hogy behelyezhesse a behelyezendőt a helyére, azon kapja magát, hogy gyermeke kópés vigyorral ül (!!!) a paplanja mellett, és szaporán tesz-vesz, hogy valahogy hozzáférjen vágya tárgyához. Nem ritka, hogy rossz helyen lát neki a paplan lefejtésének, és alaposan felkaron harapja anyatárgyát. Aki viszont erre nőiesen felüvölt, hogy fiaaam, te harapsz!!! Csakhogy erre meg a drága gyermek kezd el sikítozni megijedvén a testtárgyi anya velőtrázó ordításától. Mikor pedig a há(-há)zura megelégelvén e vad éjjeli csörtét, laposkúszással átjön a másik szobából, méltatlankodó gyermekét ágymeleg-cicitlen mellkasára helyezi, meggyötört asszonyát pedig áttessékeli a nagy hitvesi ágyba. Ki ott magát keresztbe vetvén mély szunyába ájula…
És csak néha ereszkedik rám az üres kiságy árnya éjjelente (a kiságy mellett csövezünk az ágybetéten), hogy fog-e vajon újra ott aludni a fiam? Például megkapja esti meséjét, és bemászik a kiságyába, merészebb álmaimban így képzelem…
{jcomments on}
