Hozzánk csak most érkezett meg a Mikulás, teljesen ki volt dögölve, a rénszarvasnak is négyfelé állt a füle. De hát mi történt? Defektet kapott a szán?Mindjárt kiderül.
A Mikulás kulcsra zárta az ajtót, beült a szánjába, hogy útnak induljon, kicsit el volt havazva. Nem telt bele néhány perc, egyszer csak a homlokára csapott. Ó, de buta vagyok, a szarvasokat elfelejtettem befogni!
Befogta a szarvasokat a szán elé, fölpattant, és végre nyugodtan útnak indult. Megint eltelt pár perc, mikor a homlokára csapott. Ó, de buta vagyok, a csokikat mind a házban hagytam.
Visszairányította a szánt, a csokikat fölpakolta, s már majdnem visszaült a szánra, amikor a homlokára csapot. A tenyere tocsogva csattant a homlokszaftban.
Visszament a házba, hogy lezuhanyozzon. Nagy piros bundáját ledobta a nappaliban. Az ablakon át kinézett a szánra, a szarvasok türelmesen várakoztak. A fürdőszobában levetkőzött, beugrott a tus alá, megnyitotta a csapot, ám a zuhanyrózsa csak erőtlenül hörgött, egy csöpp víz nem fakadt ki rajta. A Mikulás nekitámaszkodott a csempének, nagyot fújtatott. Mi van már megint? Ó, de buta vagyok, csapott a homlokára, hát, indulás előtt elzártam a főcsapot a vízóraaknában.
A Mikulás pucér testére kapta fehér hajtókás piros bundáját, és az udvarban leereszkedett a vízóraaknába. A szánba fogott szarvasok oldalra fordították a fejüket. Mit csinál ez már megint? A Mikulás megnyitotta a főcsapot, kipattant a vízóraaknából; pucér altestén jeges fuvallatok cirkáltak, papucsa sarkáról dermesztő hódarabok csapódtak bundája alá.
Belépett az előszobába, sietve ledobta a bundát. A fürdőszobából forró gőzpára gomolygott elő. Ideje sem volt a homlokára csapni. Ó, a vízcsapot nyitva hagytam, de buta vagyok, és már trappolt is a papucsban. Még a fürdőszobáig sem ért, mikor elengedte lábfejét a papucs tépőzárja, és ha nincs ott a kovácsolt vas virágállvány, biztosan elterül az előszobában. A másik lábáról ledobta a papucsot, várt egy szusszanásnyit. Ez nem lehet igaz, kiabált a párában, és meztelen fenékkel berohant a fürdőszobába.
A zuhanyrózsából ömlött a víz, a kövezeten vastagon folyt a forró fürdőlé, s mivel nem látta, egyenesen a perzselő vízsugárba futott.
A nagy ordításra a szarvasok fölkapták a fejüket, el nem tudták képzelni, mi történt a Mikulással. Összedugták az orrukat, majd a szánnal együtt elindultak a nappali ablaka felé, hogy megnézzék, mi a fészkes fenét csinál. A nappali ablakát vastag vízpára lepte be, csak a Mikulás meztelen árnyalakját látták, amint magasra emelt térdekkel szökell egyik helyről a másikra.
A szarvasok összenéztek, türelmetlenül sóhajtottak, majd óvatosan tolatva megpróbálták visszairányítani a szánt. Azzal viszont nem számoltak, hogy a súlyos csokirakományt tolatva igen nehéz irányítani, s akármilyen feszesen vetették meg lábukat a hóban, az minduntalan kicsúszott alóluk. A szán, még ha lassan is, háttal a völgynek megindult lefelé. A két szarvas rémülten kapaszkodott, de ekkora teherrel ők sem bírtak, csak a szán lendületét tudták fékezni, megállítani már nem sikerült.
A Mikulás rákvörösre égett hassal rohangált a lakásban, szánja pedig megállíthatatlanul haladt a völgy irányába.
A Mikulás föltépte a hűtőszekrény ajtaját. Jobbjával mélyfagyasztott brokkolit, baljával megdermedt, előpanírozott gordon bleu-t szorított a hasához. Fellélegzett. De csak egy pillanatra, mert észbe kapott, hogy a forró gőzből ugyan megszabadult, de a vizet nem tudta elzárni. Félre dobta a jégzacskókat, s a kiömlő párában a fürdőszoba ajtajáig osont. A kövön kissé lehűlt fürdővíz már átcsapott a küszöbön. Mit csináljak, mit csináljak, forgolódott a Mikulás. Ó, de buta vagyok, kiáltotta, a búvárruhám!
Időt sem pazarolt az öltözködésre, kiszaladt az udvarra, le a pincébe és már hozta is a búvárruhát.
Amikor becsapta háta mögött a bejárati ajtót, egy pillanatra megtorpant. Mintha valami furcsát látott volna odakint, de nem tudta, hogy mit. Mindegy, erre most nincs idő, gondolta, és már húzta is magára a búvárruhát. Fölhúzta a békatalpakat, fejére fölgumizta a búvárszemüveget, majd szájába illesztette a búvárpipa csutoráját.
Nem túl sokat látott a gyorsan párásodó üvegen át. Egyik kezével az üveget törölgette, a másikkal a gőzben kotorászott a vízcsap után.
Kitapogatta a meleg gombot, és úgy megszorította, mintha soha többé nem akarná kinyitni. A vízsugár elapadt.
A Mikulás fejére tolta a búvárszemüveget, magasra emelt békalábbal kilépett a fürdőszobából, a nappaliban lerogyott a kanapéra.
A meleg pára lassan oszladozott a hideg szobákban. A Mikulás az utolsó cseppeket itatta a felmosóruhával. És akkor eszébe villant, hogy valami furcsát látott az udvaron. Hagyta a rongyot és a vödröt, az udvarra trappolt. Sehol a szán. Kiszaladt az útra, s a hold fényében megpillantotta a távoli völgy alján csúszkáló szarvasokat. Homlokára csapott. Ó, de buta vagyok, a szánfogó vasmacskát nem raktam ki.
És úgy ahogy volt, teljes búvárfölszerelésben megindult a völgy felé. A békatalppal ide-oda csúszkált, zuhant és pörgött a hóban, de ez már nem érdekelte, csak valahogy elérje a szánt.
Mire leért, a szán mozdulatlanul állt a völgy alján, a szarvasok szégyenlősen néztek maguk elé. Tudták, ők csinálták a bajt, de a búvárruhás Mikulás látványától fölengedtek. A Mikulás átölelte a szarvasok nyakát. Jól van, jól van, nincsen semmi baj, nyugtatta őket. De hogy a fenébe jutunk vissza a dombra? Morfondírozott a Mikulás, de már kapta is elő a szánról rézfejes sétabotját. Azzal nagy nehezen visszakapaszkodott a házhoz, be a garázsba, a dzsippel gyorsan kiállt az utcára. Két erős kötéllel kikötötte az autót a kerítés vascölöpeihez, a kocsi orrából kiengedte a csörlőt, amihez újabb drótköteleket toldott. Rákötötte a szánra, majd visszabukdácsolt a dombtetőre, bekapcsolta a csörlőt. A szán lépésről lépésre emelkedett a domb teteje felé a szarvasokkal.
Végre mindennel elkészült, de addigra jó háromórás késésben volt.
Úgy tíz óra körül azt mondtam, sajnálom, valami biztosan közbejöhetett, de én már nagyon álmos vagyok, nem várom tovább a Mikulást. Különben is, nincs is Mikulás, én még eddig soha nem láttam. Biztos voltam benne, hogy a szüleim rakják tele a cipőmet csokoládéval, ami azért elég furcsa egy szokás, cipőbe csokit rakni.
Szépen megfürödtem, pizsamában az ágy szélére ültem, majd a hiábavaló várakozástól fáradtan elnyúltam az ágyon, és a napközben forgatott mesekönyvekre gondoltam, arra az álomvilágra, amit boszorkánnyal, királyfival, sárkánnyal, óriásokkal, és egy-egy mesében Mikulással népesítettem be. Az álom szélén elterülve mind egy titkos, néha ijesztő mesevilág részének gondoltam, amit csak akkor láthatok, ha lehunyom a szemem és belebújok a mesékbe; és mivel soha nem láttam őket, gondoltam, nagyon-nagyon furcsa lenne, ha mégis léteznének.
Ekkor kopogtatás rázta meg az ajtót. Az ágyban fölkaptam a fejem. Hallottam, ahogy egy mély hangú öregember elnézést kér a késésért, majd felőlem érdeklődik, hogy ébren vagyok-e még. Kirázott a hideg, a mesevilág félelmetes borzongása futott végig rajtam. Úristen, mit akarhat tőlem egy öregember, éjszaka? És már láttam is hiányos fogsorát.
A félelem gyöngypatakokban hullámzott a hátamon, az ágyon összekuporodtam, magam elé csavartam a takarót, és ökölbe szorított kézzel húztam a hasamhoz.
Az ajtó kinyílt. Csizmás lábak döngtek a padlón, s az egész ajtókeretet betöltve ott állt a szobámban a Mikulás.
Szervusz! Jó voltál az idén? Kérdezte félelmetesen mély hangján, mintha egy barlangból vagy a sírkamrák mélyéről szólna hozzám a hang.
A szívem majd kiugrott a mellkasomból, hiába volt minden erőfeszítésem, nem tudtam rémületem tovább türtőztetni. Elüvöltöttem magam mint egy sakál. Vergődve-zokogva bújtam a paplan mélyére, és hüppögve ezt nyögdécseltem. Jó voltam, jó voltam. És fantáziám mókuskerekében zabolátlanul őrlődve rettegtem. Úristen, ha ez a Mikulás, akkor milyen lehet a sárkány?
A történet az Idegpályáim emlékezete című könyvben olvasható
