Archív

Legszebb állatságaink

zsirafEgy szekszárdi történelemtanár a pozsonyi koronázótemplomban Pázmány Péterről kezd beszélni diákjainak, mire egy közelben álldogáló idegenforgalmi revizor rendőrért kiált. A pedagógust és kollégáját előállítják, tiltott idegenvezetéssel gyanúsítják őket, órákon át ülnek a fogdában. A magyar külügyminisztérium hivatalosan, írásban tiltakozik, a szlovák fél viszont „sajnálkozását fejezi ki az incidens miatt, amelyet a hivatalos magyar körök szerencsétlen túlzással állatságnak neveztek, s ezzel az ügy érzelmi színezetet kapott…”

Budapest meglepődik: mi ez az állatság? Utóbb kiderül – és ezt persze a diplomáciai körök mindjárt „megnyugvással veszik tudomásul”–, hogy míg a magyar Idegen szavak és kifejezések szótárában az atrocitás erőszakoskodást, kegyetlenkedést, jogsértő hatósági beavatkozást jelent, az idegen szavak szlovák szótára és a nagy angol-szlovák is állatságnak fordítja az atrocitást.

Ha nem akarjuk megérteni egymást, nem is fogjuk. Ez a tanulság – és érdemes rögtön hozzátenni, hogy míg ma nyilván sokkal több tanult ember él mifelénk, mint százhúsz évvel ezelőtt, akkor mégsem voltak ilyen nyelvi problémák. Mindenki pontosan tudta, mire célozgat Klivényi úr, a zsolnai hivatalnok, amikor a szlovák hazafiak ablaka alatt éjjel azt énekelgeti cigányzene-kísérettel, hogy „Cserveni kantár, bjeli kvon!/ Predav szom ország, bozse moj!” Vörös kantár, fehér ló, eladtam az országot, Istenem. A nóta Szvatopluk fejedelemről szól, aki a monda szerint csak másodszorra értette meg a honfoglaló Árpád jelképes üzenetét: a szép lóért cserébe az egész országot akarja. Klivényi írnok Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regényében szerepel: züllött alak, „akinek már százszor is ki kellett volna tenni a szűrét (soknemű hivatali vétség és apró visszaélés terhelte Klivényit), de lehet-e egy nagy magyart elcsapni bűnhődés nélkül?… Annak a bizonyos veres kantárnak bizony több hasznát vette ő, mint Árpád vezér; ez volt az ő immunitása.” Persze, kérdés: vajon valóságos modell alapján rajzolt, vagy költött alak ez a Klivényi; voltak-e Klivényi-félék? Erre sajnos Mikszáth Kálmán nem ad egyértelmű választ. A Vasárnapi Újság szerkesztőjének, Nagy Miklósnak – aki nem restellte a helyszínen kifaggatni a regényben megírt történet még élő szereplőit – azt üzente 1896-os keltezésű nyílt levelében, „hogy mi az igaz, mi a nem igaz a könyvben, ezt most már magamnak is nehéz a malteren keresztül konstatálni.” Mégis létezhetett, egyfajta kultúrmisszióként ez a Klivényi-jelenség, hiszen a regényben szó esik a Turócszentmártonban tartott szlovák nemzeti gyűlésekről, és arról, hogy az egyiket a nedeci várúr, Pongrácz István úgy zavarta meg, hogy csörgőket kötöztetett húsz kutyára, farkukra, nyakukra, aztán az ebeket inasai beengedték a szlovákok közé, akik a nagy csörömpölés és ugatás közepette nem hallották, amit a szónok mond. (Atrocitás = állatság.)

A regény tehát a történelmi Magyarország mentális felbomlásáról tudósít, elsősorban viszont őrülteket sorakoztat fel, magyarokat és szlovákokat vegyesen, akik egész jól megértik egymást. Pongrácz István középkori várúrként él, egy egész sereg ember szolgálja a hóbortját, a házi társalkodóként eltartott, magát lengyelnek kiadó színésztől a papon át az uradalmi parasztokig. Az uraság hatszáz forintért egy mutatványoscsapat igazgatójától vesz magának egy kötéltáncosnőt, és amikor a némber megszökik egy ellenszenves fiatal báróval, felvonul a had, hogy megostromolja Besztercét, ahol a szökevények rejtőznek. A kőgazdag szlovák Trnowszky fivérek se normálisak, mert elhalt bátyjuk szerencsétlen lányát egymással versengve ruházzák, ékszerezik, taníttatják, végül elkergetik, úgyhogy a lány visszamegy a gyámhoz, Klivényi úrhoz, aki kurvát akar faragni belőle, szerencsére nem sikerül neki. Akiket alig ismerünk, valamivel normálisabbak. Így az a fiatal nemeslány, aki Pongrácz Istvánnak elküldi ajándékba Cervantes Don Qiujotéját. A seregben is akadnak páran, akik végig attól félnek, hogy a hatóság az egész brigádot megfogja, és elviteti az úrral együtt Lipótmezőre. Az olvasó pedig, ha akarja, se látja – a maltertól –, mi az igaz mindebből, csak homályosan sejti, hogy szinte minden.

Mikszáth, mindnyájunk nagybátyja, ítélkezik, magyar és szlovák fölött egyforma szeretettel, pontosan érez és érzékeltet minden határt, nem is kérdés, hogy lehet-e ezt másképp. „E ponton azonban egy másik kérdés merül fel: honnan ered Mikszáth leplezetlen, spontán empátiája a szlovákok iránt, melyhez hasonlót egyetlen más magyar írónál sem lelhetünk fel?” – kérdezte nemrégen Karol Wlachovsky, a Mentális mítoszok Mikszáth szlovákképében című tanulmány szerzője az Európai Utas című folyóiratban. Valóban érdekes a téma, meg lehetne szépen vizsgálni. Karol hozzá is fog: „a kérdés megválaszolásakor Mikszáth szülőhelyét, szülőföldjét, Nógrádot, s családi kötődéseit és tradícióit sem hagyhatjuk figyelmen kívül.” Milyen igaz!

De hát lehetne máshonnan kezdeni?

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top