De megfigyeltem nála a vágy jelzéseit is – mikor konkrétan nem kellett neki a cici, például, csak annak biztosítéka, hogy ha kéri, kapja. Csak a biztosíték, az abszolút garancia. Apró, testi játszmák. És akkor elégedetten vigyorog.
Rájöttem, hogy a gyereksírás sokszínű jelrendszerének van fonetikája és szintaktikája. A többi odafigyelés kérdése. A szemantikája, úgy értem. Intonáció, tartam és intenzitás, ezek a legfontosabb szempontok. Azt tudtam, hogy a sírás nagyon fontos jelfolyam, de sose hittem a leírásokban, melyek pontos kategóriák szerint megadják a különböző sírástípusok jelentését. Türelmetlen, nyivákoló hang = a gyerek fáradt. Kitartó, hangos, követelőző sírás = a gyerek éhes.
Mindazonáltal nagyra értékeltem a szerzők igyekezetét, hogy még ezt is megkísérlik bemutatni a rettenetesen rémült és kapkodó szülőnek, aki előre igyekszik megoldani saját értelmezési nehézségeit. Úgy értem, még a gyermek születése előtt.
Aztán persze, megérkezik a kisember, és minden egészen másképp alakul. Elképzelhető, hogy a gyermeke üvöltözése feletti rémületében az anyuka azonnal elfelejt minden addig olvasott sírás tipológiát, és elkezd kapkodni. Láttam egy ilyen anyát. Leginkább a hatalmas melleire emlékszem. Meg arra, hogy nem ismerte azok varázserejét. Mondjuk, a gyerek tényleg nagyon fülsértő hangfekvésben és roppant arrogánsan üvöltözött. És lassan lilult el a feje. Anyuka mindeközben kétségbeesetten próbálta kicsomagolni a melleit, de mire sikerült volna, annyira kikészült a követelőző sírástól, hogy begörcsölt a méhe, és mozdulni se bírt a fájdalomtól. A gyerek meg ott üvölt. Ketten próbáltuk a mellét belecsömöszkölni a fia szájába. Anyuka már érteni se akarta a sírás roppant izgalmas nyelvelméleti háttérvonatkozásait, legszívesebben alaposan elcsomagolta volna a gyermekét. Általában ilyenkor nyomnak cumit a csecsemők szájába.
Na, aztán ez a cumi dolog… Ebbe most nem is megyek bele, csak jelzem, hogy nagyon méltánytalannak tartom, hogy a felnőttek önnön csendjük (?) és nyugalmuk (?) védelmezése érdekében elrekesztik a gyerek sírását egy harapás műanyaggal.
Máté mindig nagyon körültekintően sír. Már a legkorábbi időktől kezdve. Sosem esett túlzásokba, és viszonylag pontos, ismétlődő, és épp ezért felismerhető szekvenciákban közölte legkülönfélébb óhajait. Jobban mondva szükségleteit. De megfigyeltem nála a vágy jelzéseit is – mikor konkrétan nem kellett neki a cici, például, csak annak biztosítéka, hogy ha kéri, kapja. Csak a biztosíték, az abszolút garancia. Apró, testi játszmák. És akkor elégedetten vigyorog.
Az első hónapokban két jelzésfolyamra sikerült felfigyelnem: a hosszan kitartott oáááá! cicikérő futamaira és a kétségbeesett leeeee! sirámaira, melyek a „vegyél föl!” szintaktikája szerint működtek. Hét hónapos korára hihetetlen mértékben finomodott a sírás nyelve. Lett például retorikája!
Vegyük azt az esetet, hogy autózunk haza, a szüleimhez. Hat órás út, nagyrészt autópálya, ketten vagyunk, én vezetek, Máté hátul ül a babaülésében. Első alkalom, hogy kettesben indulunk útnak. Kicsit frászolok, nem nagyon. Régóta megtanultam, ha az anya frászol, a hangulat átkúszik a gyerekbe, és az senkinek se jó. Ugyanígy van az anya sírásával. Anya, ha sír, a gyerek még álmában is képes hangosan felsóhajtani. De vissza az autóúthoz.
Eleinte elringatja a dolog. Elszunyál. Aztán felébred, és elkezd zönögni. Döngicsél. Kurjantgat. Vinnyog. Sír. Kész, meg kell állni. Levegőzés, cici, nyújtózás, a táj monitorizálása, vissza, indulunk. És rövid időn belül újra elkezdődik finoman a nyüszítés. Nyűgösnek tűnik, de a vége mindig szinte vidám sikongatásként hat. Érezni, hogy nagy baja nincs, de ha egyszer bejött, talán most is be fog: anya megáll, ölbe vesz és együtt monitorizáljuk a tájat, legelésző tehéncsorda, száguldó autók, millió fontos részlete a tájnak. De anya adott esetben rájön, hogy mindez csak a sírás retorikájának hihetetlenül kifinomult működése, és bolond lesz megállni. A nyugalom hangján jelzi, hogy oké, fiam, jól haladunk. Gyerek belátja, átadja magát a ringatózásnak és elalszik. Így utazunk hat-hét órán keresztül, ismétlődő szekvenciák mentén próbáljuk egymást megérteni és/vagy rávenni valamire. Ennek a lényege azonban az, hogy mindig a másikra figyelünk. A hermeneutikája, mondhatnám.
Hogy tudjuk vajon a későbbiekben olyan totálisan kikapcsolni a gyerekben a másikra figyelés készségét?
{jcomments on}
