Semmi sem volt elég jó. A közel, legyen az bármilyen Nagyon Közel is, mindig TÚLONTÚL TÁVOL maradt, a puszi hűvös, az ölelés, legyen az bármilyen szoros, lötyögött rajta.
Múlt héten beütött minálunk a ménkű. Egy nap alatt nagyot tud fordulni a világ, ezt már megszoktam. Jó alvóból rossz alvó, csendesből virnyákoló, taoistából örökmozgó lesz. De azért ez kicsit meglepett. Nem számoltam vele, nem jutott eszembe, annyira EGYütt vagyunk Mátéval, hogy el se tudtam volna képzelni, hogy neki ilyenje lehet. Úgy értem, ménkű nagy szeparációs szorongása.
Mert ez olyan, mint a szerelem. Fáj. Szakad meg a szív, csurog a könny, és mindennél jobban kell a közelség. Egy ideje már azt játsszuk, hogy lefekvéskor kiságy, rá egy órára viszont bömbölve követeli, hogy azonnal vegyem ki, és bújjak mellé. Ami ugye, a kiságyban nem megy, következésképpen le kell tennem a földön levő játszós ágybetétre. És akkor ő ott finoman hozzám tolja a kézfejét, könnyedén, éppen hogy érint, majd szépen elalszik. Akkor mehetek dolgomra, éjszaka úgyis visszafogott üvöltés jelzi, mikor vonulhatok át újra kábán, félvakon, tapogatózva.
Az történt, hogy kedden elmentem úszni. Egy óra alatt meg tudok oldani egy kilométert, zuhanyzással és úttal együtt, gondoltam, fel se ébred, és már itthon is vagyok. A pótmama-bébiszitter pedig csak szépen ejtőzik itt nálunk egy órácskát. Hát, mire hazajöttem, ezek már kakáltak, peluscseréltek és éppen uzsonnáztak. Nagy volt a világbéke. Hanem amit én aznap kaptam… Semmi sem volt elég jó, a közel, legyen az bármilyen Nagyon Közel is, mindig TÚLONTÚL TÁVOL maradt, a puszi hűvös, az ölelés, legyen az bármilyen szoros, lötyögött rajta. Nem akart enni. Fellázadt. Összeszorította a száját. Megfeszült. Nyomta ki magát az etetőszékből. Kitolta a nyelvével. Grimaszolt. Márpedig az evés az igenlés első és legalapvetőbb módja. Na, ja. Este meg összegörnyedő-kuporgó dackupac az ágybetéten (!!!), szorítja az ujjam, nem és nem, elgondolhatatlan, hogy én őt most magára hagyom.
Nagyon fárasztó egy ilyen nyolchónapos hősszerelmes. Ül egész nap a játék mezején, kardjával oldalán, és fixíroz. De ez most már nem az összenevetős játék, ez már az a szúrós, féltékeny tekintet. Az enyém vagy, süvölti. Ja, persze, kincsem, a tied, mondod nagyvonalúan minden öleléseddel, és prímán megérzi, hogy nem érzed át elég mélyen. Te felszínes, ingatag, anyai fehérnép! Tünékeny és csalfa. Tudom, hogy az esti masszázs csábító gesztusai is csak közelebb visznek az éjszakához, mikor egyedül maradok a kiságyamban, te pedig eltűnsz, felszívódsz, nem látlak többé, és ki tudja, mit hoz a reggel… Bele se gondol inkább, üvölt. Rúgkapál, mar, harap, ne tegyél le, NEM TEHETSZ LE!
Meggyőződésem, hogy én rontottam el. Nem mondtam ugyanis el neki, hogy elmegyek úszni. Nem tartottam fontosnak, azt hittem, hazaérek. Egyébként mindent elmondok neki. Az első napoktól kezdve. És erre, a barom fejemmel, elfelejtek szólni, hogy jövök mindjárt. Holott minden héten van egy fél nap, amikor nem vagyunk együtt. Megbeszéltük ezt is, anya elmegy pár órára dolgozni, de mire délután felébredsz, itt vagyok. És ez frankón működik, pótmamás bébiszitterével bejárnak addig hegyet-völgyet, és ahogy megígértem, szundi után itthon is vagyok. Így megy ez már hónapok óta, soha nem volt belőle gond. És akkor tessék, most egy óra miatt itt kell szeparációsan szoronganunk. Habár a szakirodalom is nyolchónapos korra teszi az első rohamot. Elkezd a gyermek kúszni-mászni, elszabadul kicsit, leválik, érzékeli, hogy nincs annyira anyához kötve, és ettől frankón megijed. Megijeszti magát. Lehet, hogy a fiam azért nem akar még négykézláb mászni, hogy ne ijedjen meg magától túlságosan?
Óvatosan adagolja magának a szabadságot.
Fényesíti láncaimat.
{jcomments on}
