Azért szerettem Kristófékhoz fölmenni, mert megvolt neki apró, ujjnyi méretű műanyag figura formájában a Breki és a többiek összes szereplője. Az apja kartondobozból csinált hozzá színpadot. Még a két kis öreg fickó is ott ült az első emeleti páholyban.
Amikor már órák óta náluk időztem, Kristóf anyja rendszerint bejött, és nagy hévvel mondott valamit. Talán azt vetette Kristóf szemére, hogy miért nem tessékel ki engem, elvégre vacsoraidő. Miközben a cipőmet húztam az előszobában, a konyhába bepillantva gyakran rácsodálkoztam, hogy a rántottát milyen lágyra, szinte folyékonyra csinálja Kristóf anyja. Máskor viszont, amikor keményebbre sütötte, dzsemet ettek hozzá. Mindig fekete kenyérrel. Fogalmam sincs, hol vettek fekete kenyeret, a lakótelepi ábécében nem árultak ilyet.
Könyörögtem Kristófnak, hogy adja nekem az egyik figurát. Például Topi macit, amiből kettő is volt. Csak a kölcsönadásba ment bele, ám az nekem nem felelt meg. Tudtam, hogy csupán a szívemet fájdítom azzal, hogy odahaza játszom egy keveset Brekiékkel, aztán vissza kell adnom őket. Azt találtam ki helyette, hogy Kristófék hozzanak nekem egyet. Vagy akár többet is. Költségekkel nem foglalkoztam, az se érdekelt, hogy a zsebpénzemből futja-e ilyesmire. Úgy gondoltam, majd elrendezzük valahogy. Kristóf viszont azt mondta, hogy mostanában nem fognak menni, legföljebb az anyja egyedül. Ő is mindössze azért, hogy lássa, mi a helyzet a rokonokkal. Amúgy se biztos, hogy tudna ilyesmit venni, mivel sztrájk van. Hogy mi az a sztrájk, azt – hiába kérdeztem – Kristóf nem bírta megmondani.
Nem sokkal ezután narancssárga kis Polskik érkeztek a városba, fekete rendszámmal. Csak az első üléseken ültek, a hátsók tele voltak pakolva.
Először a nyitott autókból árultak, meg a földre terített plédekből. Később valahonnét padok kerültek a temetővel szemközti lebetonozott része, majd X lábú vasasztalok – nem tudni, ki vitte őket oda. Néha fölbukkant egy rendőrautó is. Amikor apám meglátta a temető bejáratánál a kockalámpás Ladát, ki se szálltunk, mentünk egyből haza.
Apám rendszerint műszereket, elektronikai és autós holmikat vásárolt. Néha anyámnak konyhai edényt. Brekire viszont határozottan nemet mondott.
– Ugyan már! Mire kell neked ez a hülyeség?
Pontosan olyan volt, mint a Kristófé: egy bőröndön üldögélt, és egyik kezével úgy tett, mintha lendületesen magyarázna. S ezt is kékre festették, amin akkor nem csodálkoztunk, hiszen a fekete-fehér tévén keresztül nem látszott, hogy Breki valójában (mint a békák általában) zöld. Nagyon szerettem volna megkapni, apám viszont hajthatatlannak bizonyult. Fölösleges kacatnak minősítette, ám, látván elkeseredésemet, kiengesztelésképpen arra biztatott, hogy válasszak valami mást erről az asztalról. Olyat, ami értelmesebb egy bőröndről gesztikuláló kék békánál.
A túloldalról a szakállas fiatalember kedvesen mosolygott, és sorra pakolta elém a kis műanyag, illetve gumifigurákat.
– Mit szólsz ezekhez? – érdeklődött apám, és a csoportba rendezett dinoszauruszokra mutatott.
Egyetlen szempillantás alatt kiegyeztem ezzel a megoldással. Akkoriban éppen paleontológusnak készültem, eljövendő tudományos pályafutásom szempontjából pedig egy élethűnek titulált, két ujjnyi magas, gumiból öntött Tyrannosaurus rex kétségkívül kedvezőbb vételnek számított egy fröccsöntött, arcoskodó Brekinél.
– Biztos, hogy ez kell?
Még egyszer végigpillantottam a kínálaton. A fiatalember gyorsan elém tett egy lemezes hátú, zöld Stegosaurust is, azonban nem tudta megnehezíteni a döntésemet. Persze az is lehet, ő úgy gondolta, hogy vigyünk egy társat a Tyrannosaurus mellé.
Hamar előjöttek az őskori ragadozó negatív tulajdonságai. Például hiába állt olyan biztosan az X lábú vasasztalon, nálam folyton orra bukott. A feje pedig átlátszóvá vált, miután lekopott róla a fekete festék. A legnagyobb problémát azonban az jelentette, hogy nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Íróasztalom díszének szántam, ám ebben meggátolta az, hogy mindig kibicsiklatottak a lábai. S hát csak kellett volna melléje az a Stegosaurus, egy magányos Tyrannosaurus nagyon elveszett tud lenni. Meg is untam gyorsan, ahogy néma szemrehányásokkal vicsorgatja rám a fogait, s megkértem apámat, hogy hozza el melléje az ott hagyott lemezes hátút. Az öcsém amúgy is számon kérte, hogy róla miért feledkeztünk meg a dinoszauruszok szemrevételezésekor.
A következő szombaton, korán reggel, apám megint kiment a temetővel szembeni lebetonozott placcra. Mi még pizsamában voltunk. Utánaszóltam, hogy esetleg fontolja meg azt a bőröndön ülő kék Brekit is.
Nagy izgalommal vártuk a hazatértét. Csalódnunk kellett. A szakállas fiatalember valahol másutt kínálta portékáját. Az is lehet, hogy addigra az itt eladott holmik árából sikerült a náluk beszerezhetetlen dolgokból bevásárolnia, és hazament Lengyelországba.
Ha már mást nem tudott, apám hozott az öcsémnek egy afféle mesebeli lényt. Egy világoszöld, gumiból készült átmenetet a tengeri kígyó és a sárkány között. Ilyen állatot nem lehetett látni Spinar és Burian Élet az ember előtt című könyvében. Az öcsém néhány napig játszogatott vele, aztán a lény a kopott fejű Tyrannosaurus rex társaságában bekerült a kacatos fiókba.
Kristófot nem sokra rá elütötte egy autó. Biciklivel ment a város másik végébe, ahol lehetett fekete kenyeret kapni. Akkorra már elszállították az X lábú asztalokat a temetővel szemközti lebetonozott placcról. A piac nem szűnt meg, de áttelepítették a városba bevezető út mellé, egy nagyobb és rendezettebb helyre, ahol az illetékes szervek is szemmel tudták tartani. Hivatalos nevet is kapott: használtcikk-piac. Ám mi még évek múltán is lengyel piacként emlegettük.
Húsz évvel később egy krakkói önkiszolgáló étkezdében lekváros rántottát választottam ebédre („omlett dzsemmel” volt a hivatalos neve). Fekete kenyeret adtak hozzá, és amikor fizettem, a pénztárgép tetején megpillantottam egy ujjnyi méretű, kék színű, bőröndön üldögélő műanyag Brekit. Leültem a terítő nélküli asztal mellé, hagytam, hogy kicsorduljanak a könnyeim.{jcomments on}
