Történik, hogy egyre többen vannak a bankba’, szorul a levegő, bőrzeke alatt gesztenyebarna pizsamakabát, izzadok én is rendesen. Csilingel az automata, odakapja a fejét, de senkinek nincs ilyen szám, jön a következő, nincs ilyen szám, következő sincs, aztán se. Bámul mindenki egymásra, hogy mi van. Csend van, és egy kis csilingelés. Nincs olyan szám. Csend van. Csilingelés.
Ekkor a mellettem ülő acetonszagú férfi még közelebb bújik hozzám. Nem addig van az, s emez irányba húzom a sejhajom. Leül melléje a cimborája, szépen fölöltöztetett férfi, beszélgetnek.
Iszol még, kérdezi az öltönyös, pedig érezhetné is. Hát, ami azt illeti, válaszolja amaz. Én a nyáron abbahagytam, mondja az öltönyös. Fönn vót a cukor a picsába’, akkora vót a hasam, mint száz dinnye, nem löhetött tovább inni. Lement egy nap fél lityi pályinka, lement hozzá hat sör, minyimumba. De inkább túltöttem magamon. De nem ez vót a nagyobb baj, vagy az ok. Hanem főképpen a lyányomra gondótam. Most van az iskolába’. Tanul. Hagy tanuljon. Isméröm én őt rendesen, az apja vagyok, minden porcikáját, gondolatját, ha megfogan, tudom. Azt mondta az orvos, ha nem hagyod abba, Ernő, bazzeg, belebuksz. Belebukok-belebukok, tréfásan beszél ez a doktor. Mit jelentsen ez, kérdöztem. Hát azt, fordított a doktor, hogy möghalsz, mint a rosseb. Na, bazzeg, nekem se köll több, szokni lefelé köll, gondótam. Mer’ ha mög köl halni, mög köll halni, engömet ez nem ráz mög, elég öreg vagyok, ötvenkilenc, sokkal többre nem számíthatok. De a lyányom, a lyányomat azt nem hagyom apa nékül. Ösméröm én az ilyen érzést, apa nékül nem élet az élöt, olyan, mint hugyozni pöcs nékül. (De ezt jó hangosan! Sorszám azóta se talál gazdát.) Nem tunna tanúni az a lyány. Ott járnék a fejébe’. Arra gondóna, hogy van apja, de lent fekszik a fődbe’. Hát löhet így tanúni? Nem löhet. Abbahagytam. Letöttem elém este egy sört, egy pályinkát, szépön elbúcsúztam tűle: szevasz sör, szevasz pályinka, ti fogtok möghalni, nem én, a lyányom meg tud majd tanúni. Azzal készen is vótam, az aszzony mán aludt. De csak addig, mer’ ahogy nem ittam, mingyán rendbe gyütt a szerszám is. Fél tízkor, ahogy máskor soha, rárontottam az asszonyra. Hú de köllött! Az asszony meg sikongott, alig tudtam befogni a fülit, gyütt orrán-száján a hang, hogy apus, apus, mi’ csinász vélöm. Hamar megvót viszonylag. Akkor aztán már az vót, hogy alszok. De akkor az asszony fordút rám, hogy neki köll még, az ő testinek ez nem ölég, ne haggyam belefagyni a reszketést. Hát mondom, állíjjad föl szépen a szerszámot, oszt azt csinász vele, amit akarsz. Aztán utóbb mán én is belelendűtem. Jó vót, nem is tudtam, mit hagyok ki a pia miatt. Na de, jött a kérdés, az asszony okos. Hogy nem addig van az, mer’ mi lösz, ha teherbe esik. Ajjaj, néztem, én ugyan nem húzok a szörszámomra kordont. Ő meg nem dobálja szét a combosokat a doktornak, elég vót az szüléskor. Hát micsinájjunk, mi lögyön? Azt mondta, hogy ráncsad ki az utolsó pillanatba’. Az nem jó, mondtam, az olyan mint a finom sültet mögrágni, aztán kiköpdösni. Az a gejzír ottan fakad, az a helye, okoskodtam. Az asszony beletörődött, nem ittam, csak az járt a fejembe, lösz még egy lyányom, oszt vöhetöm annak a könyveket. Ahogy elkaptam az asszonyt, mingyá’ megszólalt a fejembe az iskolacsöngő, ott volt előttem egy nyitott táska, csupa üresen, láttam, ahogy az élöt arra kényszerít, hogy megint tankönyvre kőtsem a pézt. Meginogtam. De nem dőtem el, mint a pisatorony.
Csingling. Kigyulladt az acetonos hallgatóság sorszáma, egyedül ő, ő volt talpon, odament, akkora púp volt elöl a gatyáján, hogy az valami csoda. Aztán visszajött a mesélőhöz, mondta, kivöszök mindön pézt, az asszonak lösz. De jó vagy hozzá, pajtikám, mondta amaz. Jó bizony, mondta az acetonos, szép temetése lösz.
