„Volt egyszer egy malom Kalotaszentkirályon, a zentelki régi vízimalom. Kalotaszentkirály és környéke, Kalotaszeg hosszú évek óta – még a cucilizmusként emlegetett diktatúra éveiről van szó – a kolozsvári írók, művészek – menedéke volt. Csiki László is itt vett malmot magának, amit aztán, mielőtt végleg Magyarországra költözött volna, a nyolcvanas évek elején Kántor Lajosnak adott át, így gondoskodván róla.”
Kántor Lajos: Barátom a malomban – négykezes Csiki Lászlóval című könyvét a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös szalonjában mutatják be november 12.-én délután öt órakor. A szerzővel és a vendég Poszler Györggyel Kőrössi P. József beszélget. Feltesszük, a könyv a helyszínen dedikálva kapható, és hazavihető. Részlet a könyvből:
„A MALOM. A kalotaszentkirályi, azaz zentelki régi vízimalom. Ahol igazán otthon érezted magad, még kolozsvári éveid szabad napjaiban-heteiben. A zentelki malom, amelyet annyira szerettél. Hogy amikor a kiköltözés előtt el kellett adnotok, gondod volt a további sorsára. Olyan új tulajdonost kerestél, aki helyetted is szeretni fogja a Kalotából levezetett víz mellé épített, akkor még nem egészen nyolcvanéves MALMOT. (…) A szentkirályi-zentelki, Csiki-féle (most már a Kántorékénak emlegetett) malom megidézése, azt gondolom, akkor lesz hiteles, ha korábbi találkozásainkat is megpróbálom felidézni, egy egészen korai nyilvános polémiánktól kezdve a levélváltásokig, majd a Korunk Budai Porta grémiumának megalakulásáig. Szövegeink váltogatni fogják egymást – nem versenyszerűen, hanem a dokumentumközlés igényével.” (Kántor Lajos, 2009)
„Könnyű lenne következtetésként hevenyén azt állítani: Erdély egy szellemiség neve. Igen ám, de ezzel mintegy feladnánk a valóságot, mely ezt a szellemiséget magasra indította; meglehet, olyan éteri–intellektuális szférába szállnánk, hogy talán már nem is látszana a föld és annak nemzetiségét, állapotát tekintve sokféle embere; csupán újabb bölcseleti mítosszal szaporítanánk az eddigieket, melyeket a legjobb szándékkal terjesztettünk világszerte, akár adatok és tények helyett is. (…) Mítoszokkal, versekkel próbáltunk történelmi döntéseket kicsikarni. Ez enyhén szólva illúzió, ugyanakkor szép és némileg öncsaló paradoxon. Jellemző ugyanakkor az erdélyiekre. (…) Magyarázata persze rengeteg akad, első helyen az, hogy más eszköz, mód nem volt szülőhelyünk ügyét a világ elé vinni.
Elmondtuk tehát, hogy ez a tolerancia és a hagyomány földje, mutogatták is jó néhányan a romló székelykapuk képeit, a népviselet ládafiából elővett csodáit (…).
A világ más részein, a tetejébe, nem igazán értik kiművelt szóhasználatunkat. Azt az elszigeteltség, ha nem éppenséggel a belterjesség szülte, bizonyára. Mintha egymásnak mondtuk volna, amit amúgy is tudtunk. Összezárt az, amit „önmegtartásnak” neveztünk, és annyi erőt fordítottunk közben a túlélésre, hogy életre már alig futotta belőle.”(Csiki László, 2000)
Fülszöveg:
Volt egyszer egy malom Kalotaszentkirályon, a zentelki régi vízimalom. Kalotaszentkirály és környéke, Kalotaszeg hosszú évek óta – még a cucilizmusként emlegetett diktatúra éveiről van szó – a kolozsvári írók, művészek – menedéke volt. Csiki László is itt vett malmot magának, amit aztán, mielőtt végleg Magyarországra költözött volna, a nyolcvanas évek elején Kántor Lajosnak adott át, így gondoskodván róla.
Közben Kántor Lajossal végig leveleztek, Laci verseket, „naplókat” küldött haza Lajosnak.
Ennek a barátságnak és számos, ma már a hétköznapi történelmünkbe beépült emberöltőnyi pillanatnak a személyes hangú dokumentációja ez a könyv. Benne sok-sok Erdély, sok-sok irodalom, sok-sok levél, vers, sok-sok sorsformáló és önsorsrontó, ismert személyiség, sorstársak és kortársak portréja, benne sok-sok személyes történelem, kordokumentum. Sok-sok szeretet, barátság, alázat a mű, az élet, a múlás és az elmúlás előtt.
