{jcomments on}
A szakítás követő sajgó és borongós hónapokban, amikor újra meg újra végiggondolta az elmúlt két év eseményeit, Gedei nem csak azt idézte föl, hogy milyen volt, amikor utoljára járt a vízparton Orsolyával, hanem azt is, hogy mikor mentek először oda. Ez mindjárt az első közös tavaszukon történt, és az volt a céljuk, hogy sulymot keressenek. A sulyom vízben gyökerező, hínárszerű növény, vízi gesztenyének is nevezik, mivel a termése főzés után elfogyasztható, és állítólag gesztenyéhez hasonló íze van. Gedeiék azonban nem azért keresték, hogy egyenek belőle, hanem mert Orsolya nyakán vékony bőrszíjon sulyom lógott, és együvé tartozásuk jeléül Gedei föltétlen szeretett volna magának is egyet. Persze, ahhoz, hogy nyakba akasztható legyen, le kellett vágni a sulyom tüskéit. Amikor Gedei tizennégy év után újra arra járt, a vízparton belelépett egy sulyomba, és annak tüskéje beleállt a talpába. Mielőtt kihúzta volna, megmutatta a gyerekeinek.
A sulyom az Orsolyával való utolsó közös kirándulásuk alkalmával is előkerült. Ezúttal nem csak a vízparton bóklásztak, hanem kenut béreltek, és ahogy elhagyták a csónakkikötőt, a vízben rengeteg sulyom látszott – legalábbis Gedei minden hínárra azt gondolta, hogy az. Jelenlétük azonban ekkor sokkal inkább jelentett bosszúságot, mint örömöt. Az evezők folyton beléjük akadtak, a buja, dús növényzet olykor-olykor alulról megragadta a kenut, s ha nem is tartotta fogva, de javában lassította az előrehaladást. Gedeinek bizonyára jó időre elment volna a kedve az evezéstől, ha kisvártatva nem érkeztek volna meg egy olyan részhez, ahol dús lombozatú fák sorakoztak mindkét parton, az ágak nagy része pedig a víz fölé magasodott, mintegy mennyezetet képezve a Tisza-ág fölé. Mesés látvány volt. Gedeinek úgy tűnt, mintha egy vízi templomba siklottak volna bele, amelyben a fák lombozata a főhajó, a törzseik az oszlopok, és a vízbe nyúló ágak tövében némán figyelő gémek, kócsagok és récék a hívek. Ám ami minden másnál szívet gyönyörködtetőbb volt, az a nyugodt, méltóságteljes, békés csönd. Mindketten érezték, hogy nem csupán a víz felszínéről, hanem a magasabb ágakról is megannyi szempár lesi őket, ennek ellenére egy hang sem hallatszott, és ők kicsit megszeppenten, kicsit megittasodva fürödtek meg egy másik, számukra ismeretlen világ tekintetében.
Gedei elővette a fényképezőgépet, s félve, hogy a hangos szó elriasztja a madarakat, és megtöri az áhítatot, azt súgta a kenu elejében ülő Orsolyának, hogy forduljon hátra. A lány engedett a kérésnek, s Gedei elkészítette róla azt a fényképet, amit néhány hónappal később sírógörcsök közepette csókolgatott és szorított magához, majd heteken keresztül a párnája alatt tartotta, hátha valamiféle varázslat folytán Orsolya visszatér hozzá. Nem tért vissza, és Gedei inkább eltette a fotót egy fiók mélyére, ám még sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy úgy tudjon ránézni, hogy közben ne mardossa a hiány, leginkább pedig nem érezze azt a kínzó bizonyosságot, miszerint tudja, hogy mit kellett volna másképp csinálnia ahhoz, hogy a kép megtekintése ne okozzon fájdalmat.
A vízi templomból hamarosan kiértek a Tiszához. Már nem a mellékágon eveztek, hanem az élő folyón. A víz szőkén és szeszélyesen örvénylett a kenu alatt, a hullámok meg-megdobták a járművet, kétoldalt dús, áthatolhatatlannak tűnő galériaerdő szegélyezte a partot.
– Ez miért nem jutott korábban eszünkbe? – kérdezte lelkesen Gedei, miután a partra helyezett irányjelzőnek engedelmeskedve a folyóról befordultak egy mellékágra, hogy az induláshoz képest pontosan az ellenkező oldalról érkezzenek meg a csónakkikötőbe.
– Nekem eszemben volt – válaszolta Orsolya. – Te nem akartál jönni.
Gedei nem tiltakozott. Nem akarta vitatkozással megtörni a varázst.
Holott az – gondolta később, szívet hasogató fájdalmak között – akkor már törött volt.
A következő alkalommal sem ő javasolta a kikötő fölkeresését. Emlékezett rá, hogyne emlékezett volna, hogy tizennégy évvel ezelőtt lehetett vízi járműveket kölcsönözni, és azokkal bejárni nem csak a mellékágat, de kimenni akár a nagy Tiszára is, ám úgy gondolta, hogy ez nem az a program, amit két kicsi gyerekkel meg lehetne ejteni. Egy játszótéri anyuka azonban még odahaza nagy lelkesen elmesélte a feleségének, hogy ők ottjártukkor csónakot béreltek, és kimentek egészen a galériaerdőig. Így történt, hogy nem sokkal azután, hogy Gedei a vízparton belelépett a sulyomba, majd elkezdett mélázni azon, hogy amikor legutóbb itt volt, egyáltalán nem gondolta, hogy legközelebb a gyerekeivel fog erre jönni, Gedeiné azzal a javaslattal szakította félbe a töprengését, hogy menjenek csónakot bérelni.
Mármint motorcsónakot.
Kaptak egy fénymásolt térképvázlatot, valamint mentőmellényeket, amiket még a parton magukra vettek. Csupán felnőtt méretben akadt belőlük, a gyerekek egészen elvesztek bennük. Ugyanolyanok voltak a mellények, akárcsak annak idején Orsolyán – emlékezett vissza Gedei a rég nem látott fényképre –: pirosak.
Sokkal gyorsabban hasították a vizet, mint ahogy hajdan a kenu haladt. Igaz, ez meglehetősen nagy zajjal járt. Talán ez lehetett az oka annak, hogy útközben mindössze egyetlen madarat láttak: egy szürke gémet – a mellékág azon részénél ácsorgott a víz szélén, amerre a két egymással szembeni parton sorakozó fák ágai összekapaszkodtak, és ezáltal olyan képzetet keltettek, mintha egy vízi templomba siklottak volna bele, ahol a lombozat a főhajó, a fatörzsek pedig az oszlopok. A hívek viszont hiányoztak, illetve csak egy volt közülük jelen, aminek a csónak motorhangján túl az is lehet a magyarázata – gondolta Gedei –, hogy a környék az elmúlt tizennégy év alatt komoly idegenforgalmi központtá vált, sok látogatóval, és ilyenkor a természet bizony hátrébb vonul.
A látvány azonban ugyanolyan gyönyörű maradt.
– Elhoztad a fényképezőt? – fordult hátra az első ülésről Gedeiné.
Gedei a panzióban felejtette a gépet. Gedeiné zsörtölődött egy kicsit, aztán Gedeinek eszébe jutott, hogy a nadrágja zsebében lapul a telefonja. Azzal is lehet fényképet készíteni, talán nem a legjobb minőségűt, de jobb híján megteszi. Elővette a készüléket.
– Forduljatok meg!
Sikerült néhány másodpercre a két gyereket is rábírni arra, hogy hátrafelé nézzenek. Gedei kinyújtott karral maga elé tartotta a mobiltelefont, és némi tétovázás után megnyomott rajta egy gombot. A készülék pont olyan hangot hallatott, mint amikor kinyílik és bezáródik a fényképezőgépen a rekeszzár.
– Sikerült? – kérdezte Gedeiné.
– Igen. Sikerült – válaszolta Gedei, és a felesége nem értette, min mosolyog annyira.
