Valaki mondta, egy nőismerősöm, hogy ha még egy évet otthon kell ülnie a gyerek mellett, teljesen elhülyül. Én akkor illedelmesen elborzadtam a hozzáállásán, majd rövid időn belül kezdett belém szivárogni a gondolat. Végülis mit csinál egy kisgyerekes anyuka? Nézi egész nap a csemetéjét, és egy anyatehén büszkeségével mosolyog. Belül. Magának.
Nyugtázza, hogy jól van ez így. Hogy időre kakil, böfög, szopik, alszik, és időre fordul át, majd ül a csemete. Gügyög neki. Húzza a strigulákat, jól van, ezt is megcsináltuk, épp időben. Mert persze, áttanulmányozta az összes elérhető fejlődési táblázatot különös tekintettel a gyerek szenzomotoros, értelmi és érzelmi képességeire. És közben cici ki, cici be, cici el. Da capo al fine.
Én nem olvastam ezeket, de mindig szólnak, mi várható. (Fogzáskor piros popó. Ezt kösd össze!)
Mi sokkal messzebbről indultunk. Máté már hét hónapos, és még mindig eszembe jut néha, hogy mennyire isteni dolog járni. Gyomlálni a kertben. Lépcsőt mászni. Mennyire elképesztően nagy dolog, hogy ki tudok egyenesedni és ki tudok nyújtózni az ágyban. Nyolc hónapos terhességem alatt ugyanis egyikre se voltam képes, és kicsin múlott, hogy soha többé ne is legyek.
Kutya nehéz a gerincsérves kismamaság.
Császármetszés után rögtön mehetsz gerincműtétre, mihelyt elvégezhetők azok a képalkotó vizsgálatok, melyekkel biztosan meg tudják állapítani, hogy az x-edik csigolyából kinyomódott zselé nemcsak jobbra, hanem balra is elfolyt. És ez a trutyi nyomja a lábakba lefutó idegszálakat. Nyomta hónapokig. És az baromira fáj. Azt el nem tudod képzelni, mennyire. Belegörbülsz, annyira. Aztán az izmok kezdenek fájni, mert nem a saját dolgukat végzik, hanem átveszik a deformálódott izomkötegek szerepét is. Aztán a gerinced elgörbül, mert állandóan elhajolsz, hogy kíméld. És a scoliosis nem egy dinoszaurusz fajta. Aztán nem érzed a lábad. Elveszíted a jobb lábadból az érzékelés képességét. Aztán nem tudsz lábra állni. Aztán teljes altatás. Aztán visszajönni…
És közben ott mosolyog belül egy kisbuddha. Lebeg, szöszmötöl és beléd pisil.
És te végig nem tudod, hogy gerincsérved van.
Kicsit megvisel ez a terhesség, mondod.
Mások meg azt hiszik, kutyaütő kismama.
De végülis megcsináltam. Megcsináltuk.
Szóval, én bármennyit képes vagyok mellette ülni. Feküdni. Állni. És külön öröm, hogy már guggolni is tudok. De mindig zavarba jövök, ha írnom kell róla. Mert tényleg vannak dolgok, amiről nem lehet. Vagy hát ne úgy, hogy ezmegez volt ma, eztmegezt csinálta, ügyes gyerek, a mi kicsikénk. Beszélj róla normálisan. Vele. Mindent megért.
Már mindig is mindent megért.
És vele kicsit többet értek meg én is.
Ezért kezdem el ezt a blogot. Meg hát, azt hiszem, amiről tényleg nem lehet, arról érdemes.
