Archív

Podmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói

Hutchinson rugoi_boritoPodmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói

(2007, Podmaniczky Művészeti Alapítvány, regény, 160 oldal, keménytáblás, szines borító, cérnafűzött, )

Valentin élete egyik nagy lehetősége előtt áll. Eddig megszokott, zárt világát egy mindenben szabadabb és tágasabb világra cserélheti. De csak akkor élhet az új világ szabadságával, ha megérti, miért pont őt szemelte ki a véletlen erre a feladatra.

A könyv megírása idején a szerző a svájci Zuger Kulturstiftung Landis & Gyr öszetöndíjasa volt.
A könyv szerkesztésében részt vettek: Ferdinandy György, Füzi László és Lőrinczy Attila

Hutchinson rugói

Regényrészlet

Az utca végén szűk kaptató vezetett föl, két autó

alig fért el egymás mellett. A házak éleikkel fordultak

a folyton kanyarodó út felé. Itt az egyik kirakatban

paplanok, ágyneműk, pokrócok, cérnák és párnák

sorakoztak, s magában a boltban sem volt más,

mint ezerféle változatuk.

A boltot idős, szigorú tekintetű asszony vezette.

Valamikor nagyon szép lehetett, s most is gondosan

választott magának szoknyát és rövid, karcsú kabátot.

Az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot.

Valentin tétovázott, nem látta a kirakatban az árakat.

Az asszony újra ránézett, mérőszalagot kanyarított

a vállára.

Valentin belépett az ajtón, s ahogy tanulta, köszönt.

– Grüezi!

Az asszony már az ajtóban ecsetelte a portékákat,

pokróctól a párnákig. Szépen és dallamosan beszélt,

mintha énekelne, ám a dalt megszakítani nem épp figyelmesség.

Talán négy perc is eltelt, mire Valentin szóhoz jutott.

– Elnézést, asszonyom, nagyon köszönöm, de nem

beszélem az ön nyelvét, csak angolul tudok.

Az idős asszony összeráncolta a homlokát, dühösen

húzta le válláról a centit, két lépést hátrált a

pénztárgép felé, s megrázta a fejét.

– Nem beszélek angolul – mondta határozottan

angolul.

– Sajnálom – szabadkozott Valentin, s hirtelen otthon

érezte magát, mint mikor nem értik. Lehajtotta

a fejét, melyben ha legalább egyetlen németül csengő

szó is kering, nem érezte volna üresnek.

– Honnan jött? – kérdezte váratlanul az asszony,

arca kisimult, szemei mosolyogtak, jól állt neki a rövid

angol mondat.

– Magyarországról – mondta Valentin, s először ejtette

ki száján ezt a szót úgy, mintha valami lehetetlen

távolságról beszélne, ahogy otthon Szibériáról.

– Magyarországról? – csodálkozott az asszony,

homlokán ráncokat húzott a hajtövéig, s oldalt egy

fonott szék keskeny támlájára nézett.

Valentin súlyos semmiket görgetett a fejében, fogalma

sem volt, mit tehet még hozzá, s ő is a fonott

szék karfájára nézett. Szemei előtt lassan forgó földgömb

jelent meg, amelyen jelentéktelen sárga folt

Magyarország, s ahol az ország egész területét letakarja

a főváros piros négyzete. S akkor arra gondolt,

hogy azt mondja, Budapest, de mintha lámpaboltban

kérne más színű lámpát, holott az előbb magyarázták

el világosan, itt nincs semmiféle lámpa.

Olyan egyedül volt, mint wolframszál a tejizzóban.

Ezt csak napokkal később jegyezte föl.

– Hol van Magyarország? – törte meg az asszony a

csendet, föladva a gondolkodást.

– Alig ezer kilométerre, szinte a szomszédban. Keletre.

– Balkán? – kérdezte az asszony, mintha barkochba

játékot űzne szűkös szókincsével, s majd minden

olyan szót megkérdez, aminek köze lehet a földrajzhoz.

Valentint mindig kétségbe ejtette ez a szó, nem

tudta, mit gondoljon róla, mert bár földrajzilag nem,

de az ország állapotát a puha balkán úgy jellemezte,

ahogy a puha diktatúra egykor.

Nem válaszolt, levette a szemüvegét, megtörölte

kézfejével az orrát, s várta a következő kérdést.

– Ó, sajnálom, nem akartam megbántani – mondta

az asszony, de kíváncsisága nem lankadt. – Szóval,

keletre. És, mondja, Magyarországon angolul beszélnek?

– Nem, dehogy – mondta meghökkenve Valentin.

– De hisz ön angolul beszél!? – csodálkozott az asszony.

– Igen, de Magyarországnak saját nyelve van –

magyarázta.

– Igen? – nyílt szélesre az asszony szeme. – És milyen

saját nyelve?

– A magyar – Valentin érezte, nem adott kielégítő

választ.

Az asszony csücsörített, mintha meggymagot készülne

kiköpni, plafonra vetett tekintettel ingatta a

fejét, ahogy saccolni szokás. Magyarországon magyarul

beszélnek. Ez, végtére is, hihetően hangzik.

Mikor Valentin kilépett a boltból, hóna alatt a fehér

kispárnával, az asszony bezárta az ajtót, s úgy nézett

utána, mintha régi szerelmére emlékeztetné a távozó

vendég.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top