A nagyszabású magyarországi fesztiválok többet használnak az ország jó hírének, mint az ilyen-olyan központilag kitalált és levezényelt kampányok. A hazai és külföldi fesztivállátogatók nem csak a fellépők miatt térnek vissza évről-évre, hanem azért is, mert olyan körülményeket találnak, melyek élhetővé teszik ezeket a rendezvényeket. Lakos Lászlót azzal a céllal faggattuk, hogy a kulisszák mögé pillanthassunk, de amit találtunk, az sokkal izgalmasabb, mint az egyszerű műszaki és biztonsági paraméterek.
– Budai gyerekként a Rózsadombon születtem – meséli Lakos László a Tranz-Org Kft. ügyvezető igazgatója, mert arra kértem, hogy az elejétől kezdjük a történetét –, s ennek megfelelő fafejűséggel indultam neki az életnek. Az iskolai évek is küzdelmesek voltak, de aztán, amikor 1973. március 16-án kirúgtak az ország össze középiskolájából, akkor fordult igazán kalandosra a sorsom.
– Mit követtél el?
– „Rettentő hősiesen” a Batthyány-örökmécsesnél reggeliztem, ahonnan elvittek a rendőrök, akik jól meg is ruháztak. Másnap aztán el is tanácsoltak a középiskolából. Persze, azért volt ennek előzménye, de ez volt az a momentum, ami miatt csak szakiskolába mehettem. Ahonnan aztán ugyancsak kirúgtak.
– Mihez lehetett ilyen háttérrel kezdeni akkoriban?
– Sok érdekes dolgot csináltam, például elmentem dolgozni egy könyvesboltba, ahol már az első fizetéskor kiderült, hogy a kedvezményesen megvehető könyvekből kétszer annyit hordtam haza, mint a fizetésem.
– És egyébként, egy Téged jobban toleráló világban mi szerettél volna lenni?
– Eredetileg etológus szerettem volna lenni és kinológiával szándékoztam foglalkozni. Ennek az volt az alapja, hogy már három éves koromban is, ha odajött hozzám egy kutya, és a gazdája el akarta vinni, akkor inkább megharapta a gazdit. Ide tartozik az is, hogy tizenéves koromban a Börzsönyben fekvő telkünkről hüllőket hordtam be a Budapesti Állatkertbe, amiket aztán elcseréltek az állatkertek egymás között.
– Mire?
– Bevittem például tizenhét foltos szalamandrát, és a budapesti Állatkert kapott érte egy Boa constrictor-t. Néha egész komoly állatsereglet volt otthon: petymeg és más cibetmacska-félék, sivatagi róka, és ezek mellett mindig akadt egy-két törött szárnyú denevér, sánta sündisznó…
– Édesanyád hogyan viselte ezt a szenvedélyt?
– Gondolhatod, hogy nem volt lelkes attól, amikor a kádban egy haragos sikló tanyázott. Persze, aztán tizenkilenc éves koromban, amikor elvittek katonának, sok minden megváltoztatott. A leszerelés után például volt egy idő, amikor taxiztam. Közben apám leégette a lakásunkat…
– Róla még nem is beszéltünk…
– Apám régész volt, és én az öt gyerek egyikeként úgy nőttem fel, hogy nem szabadott leülni a háromszáz éves székre, nem illett feltenni a lábam a biedermeier asztalra. Bár a falakon ott lógott az olasz festők művei mellett vagy háromszáz habán korsó, azért ez nem volt egy gyerekbarát környezet… Amikor kiégett a lakás, akkor már felnőtt voltam, sőt vissza akartak vinni újra katonának, amitől nem voltam elragadtatva. Így inkább tűzoltó lettem, s viszonylag sokáig az maradtam, közben meg is nősültem, feleségem középiskolában tanított.
– Ez innentől olyasminek tűnik, amivel el lehet lenni nyugdíjig…
– Hát, azért ennél izgalmasabb dolgok jöttek. A tűzoltóság mellett például voltam fiatalkorú bűnelkövetők társadalmi pártfogója a gyámhatóságnál, majd három-négy idősnek, hordtam ki a kaját, közben megszereltem náluk az apróbb javítanivalókat…
– Ez sem az, amiből meg lehet gazdagodni.
– Mégis úgy gondolom, hogy szükségem volt azokra a tapasztalatokra, amiket így megszereztem. Aztán 1980-ban elmentünk éjszakánként plakátot ragasztani.
– Az asszonnyal kettecskén?
– Persze, de nem kellett hozzá sok és előálltam azzal, hogy ez így nem jó, rosszul van megszervezve. Erre azt mondták, hogy ha ilyen nagy a szám, akkor szervezzem meg. Megszerveztem, s tényleg jobban működött.
Az archívum mélyéről: Az 1987. május 21-én tartott Carlos Santana koncert építésén az MTK stadionban. Rettenetesen jó buli volt – a 11 fok, a szakadó eső és a nézőtéren álló 15 cm-es víz ellenére – mindenki tombolt.
Aztán ’82-ben, amikor megépült a Sportcsarnok, a tűzoltókkal elkezdtünk színpadokat építeni. ’86-ban kezdődtek Magyarországon az első nagy, nemzetközi koncertek, a Jethro Tull volt az első. Akkoriban nem volt, aki szakszerűen elvégezhette volna a háttérmunkákat, miközben olyan sztárok érkeztek, mint Tina Turner, Bon Jovi, vagy éppen a Queen.
– Volt ennek bármi köze a zenei ízlésedhez?
Válasz a következő oldalon. Lapozz!
