– Ilyen háttérrel talán már nem is olyan oktalan a kérdés: a menekültügyi helyzetben nem volna használható a szaktudásod?
– Tavaly ősszel Ausztriában építettünk három menekülttábort. Ezek közül az egyik a népszerűtlenségi verseny csúcsait ostromolta.
– Nem értem.
– A bázist osztrák megbízásból a szlovák határ mellé kellett telepíteni, és ennek a szlovákok nem örültek. A pozsonyi televízió híreiben naponta szerepelt a cégem, mint „a magyar rendezvényszervezők, akik a nyakunkra hozzák a menekülteket”. Amúgy, a déli határon is építettünk már menekülttábort. Amikor arról volt szó, hogy a Verseny utcában lesz egy ideiglenes menekült-állomás, akkor azt is én terveztem. Rajtra készen álltunk, és harminchat óra alatt meg is valósítottuk volna, ha Tarlós úr úgy döntött volna. Az eset politikai vetületeiről nem szeretnék beszélni, mert én szakmai oldalról nézem ezt a kérdést: én azt tudom, hogy miként lehet elfogadható körülményeket teremteni gyorsan.
Már három éves koromban is, ha odajött hozzám egy kutya, és a gazdája el akarta vinni, akkor inkább megharapta a gazdit. (fotó: Martinek ádám)
– Hogyan jön össze ez az egész az etológiával, az élővilág iránti elkötelezettséggel?
– Sehogy. Illetve érintőleg talán ott, hogy nem vállalunk olyan bulit, ami környezetrombolással járna. Romániában többszöri felkérés ellenére sem csináltam meg olyan fesztiválokat, ahol a szennyvizet a folyóba kellet volna ereszteni. Én magam is vízparton élek, ezért is nagyon kényes vagyok a vízparti életre. Imádom nézni magát a vizet, a siklókat, a szárcsákat, a vízicsibéket… A búbos vöcsök mostanában vezeti a kicsinyeit, akik azonnal eltűnnek a víz alatt, ha kajakkal megközelíted őket.
– Mikor van erre időd?
– Hát, nem túl gyakran. Van már két igazgató kollégám, akik a napi feladatok és stratégiai ügyek nagy részét már leveszik a vállamról, de a műszaki irányításhoz még mindig kellek. Szeretném, ha lennének olyan mérnökeim, akiknek ezt is átpasszolhatom. Persze ez rajtam is múlik: amikor a Sziget technikai vezetéséről lemondtam, akkor a feleségem nagyon örült, de nem sejtette, hogy három hónapon belül csinálok két új céget.
– Ezeket a fesztiválokat Te csak „hátulról és alulról” látod, vagy közönségként is jelen bírsz lenni?
– 1986-ban a Queen koncertjéből megnéztem húsz percet „közönségként”, aztán rohantam vissza dolgozni. Ha a családból valaki rávesz, hogy menjek vele koncertre, akkor egy negyed órán belül rájön, hogy rossz lóra tett. Én úgy vagyok bedrótozva, hogy figyelek a hangtechnikusra, a biztonsági őrökre, az ügyelőre… Azt hiszem, ez szakmai ártalom.
– A színházzal is ez a helyzet?
– Miután annakidején több száz színházi előadást leügyeltem, az sem más. Bár a színházban, talán mert régebben volt, nem ennyire súlyos a helyzet, egy-egy jobb darabnál át tudom magamat adni.
– Az olvasásra marad időd?
– Könyvet, mármint olyat, ami nem szakkönyv, csak szabadság alatt, vagy hosszabb repülőutak ideje alatt van időm olvasni. Olyankor főleg a régi kedvenceket – Somerset Maugham, Graham Green, Korolenko, Szerb Antal , Norman Mailer – veszem elő, vagy a netről összevásárolt e-könyveket, amelyek között sok a sci-fi (H. G. Wells, Asimov, Stanisław Lem, …) és a fantasy. Ezeket azért is szeretem, mert sokszor utálom a körülöttem lévő világot, ezért nem szeretem, ha a jelen problémái a szabadságom alatt is betolakodnak.
Az archívum mélyéről…
