Őseink mindig a bor dicséretét zengték, ám amióta léteznek tárgyi és írásos emlékek, tudjuk, hogy itták a sört is, csak épp nem dicsekedtek vele. A sumérok például rengeteget fogyasztottak, és hála a masszív agyag- és kőtábláiknak, maradt fenn olyan kocsmadal, amelyben a sör dicséretét zengik. No és ott a Kalevala, a finnek őseposza: annyi sört vedelnek benne, hogy az olvasó önkéntelenül is a pohár után nyúl. A későbbi korok íróinak és költőinek névsora pedig kifejezetten impozáns, gondoljunk csak Goethére, Victor Hugóra vagy Dosztojevszkijre. Nálunk Ady, Jókai, Mikszáth, Móricz, József Attila emelik poharuk… S persze szerepel válogatásunkban a sörgyárak trubadúrja, a cseh Hrabal, akinek talán nem is létezik hiteles fotója habos korsó nélkül. És nekünk, magyaroknak is dagadhat a keblünk: ahogyan Krúdy zenésíti meg a témát, az a szimfóniák szimfóniája, sÖrömódával a végén. Előre hát a habzó szövegtenger sűrűjébe, kedves Olvasó, egészségünkre… és fenékig!
Itt beleolvashatsz a Corvina Kiadó Óda a sörhöz című 194 oldalas könyvébe, és ha tetszik, itt megrendelheted.
A jó sör, ó, jön is, megy is.
Sebaj, ha rongyom rámegy is.
Culám, cipőm is eladó –
A jó sör, ó, a búra jó.
Hat ökröm volt, de kitünő,
ami a fő: ugartörő!
Elolvad áruk, mint a hó –
A jó sör, ó, a búra jó.
Nyakam töröm, csak jöjj söröm,
a konyhatündért gyömködöm,
s jöhet a szégyenpad s bitó –
A jó sör, ó, a búra jó.
A jó sör, ó, jön is, megy is.
Sebaj, ha rongyom rámegy is.
Culám, cipőm is eladó –
A jó sör, ó, a búra jó.
Robert Burns: A jó sör, ó…
(Nagy László fordítása)
De talán az ezredes nem is várt feleletet, mert szótlanul kiteregette maga előtt a tepertőt tartalmazó papirosokat, a hűvös zöldpaprikákat, nagy élvezettel szelt a barna kenyérből és azon a ponton volt már, hogy hozzákezdjen a falatozáshoz, amikor János megint előlépett a mérőasztal mellől:
– Sört vagy bort? – kérdezte vakmerően.
– Egy jó korsó sört – felelt az ezredes, pedig a szívbillentyűi miatt egy katonaorvos eltiltotta neki a sörivást. János bólintott, mert tudta, hogy még egy korsóval kell lenni a tegnap megcsapolt hordóban. És már indult is a csap felé, amikor hirtelen megállott. Nem, mégsem adhatja oda az ezredesnek ezt a tegnapi sört, mert azt voltaképpen egy környékbeli házmesternek szánta, aki elcsapott a kezéről egy leányt, de azért minden este ideküldözgeti sörért a kisfiát.
– Tessék inkább bort inni – mond János visszakiáltozva az ezredeshez.
Az ezredes felfortyant:
– Volt maga katona? Így tanítják manapság a katonákat? Sört kértem, sörre van kedvem. Azt a…
A hullaszállító kocsisok és más alkalmi vendégek az ezredes asztala felé pillongtanak, aminthogy a söntésben és szalonokban egyformán szokásuk az embereknek a hangos szót meghallani. Aki hangosan mer beszélni, az nem lehet mindennapi ember.
– Gib im, János – mond most a gazda, aki valamely bonyolult kártyapartiba volt elmélyedve. – Gib im – kiáltotta és a kezében tartott kártyával nagyot ütött egy másik kártyára, amely véletlenül az asztalra, a kék abroszra került. Az ütés után fürkésző pillantást vetett az ezredesre, aki az ő kocsmájában hangosan mer beszélni. A gazda valaha fiákkeres-mester volt, elég jó emberismerete volt, de még az ő tekintete se ismerte fel a kaszinó tagját a sárgacipős zsentleménben. – János tehát a hordó többszöri megdőltésével kicsapolt még egy korsóval a tegnapi hordóból, aztán a csapot erőművészettel kirántotta a hordóból és a csap alatti maradékot a lyukon át kiöntötte egy edénybe, amelyet majd talán mégis csak megmenthet az ellenséges házmester részére, aztán elrúgta a hordót, mintha arra többé ebben az életben semmi szükség nem volna. Hiszen ott volt már az új hordó a mérőasztal alatt, a klinikai szolgák bizonyosan megörvendeznek neki és beváltják ígéretüket, amelyeket Jánosnak tettek arra nézve, hogy falusi sógorasszonyát, aki egy régi pattanását akarja meggyógyíttatni, majd gondjaikba veszik.
Az ezredes pedig ezalatt a tíz ujjával eszegette a tepertőt. Egyik keményebbre volt sülve, a másik lágyan omlott el a szájában. Mint az élet, gondolta magában az ezredes és eszébe jutottak mindenféle fiatalkori évek, amikor vidéki garnizonokban szolgált és tisztiszolgájával a hónap vége felé titkon tepertőt hozatott a hentestől, otthon maradt, mintha már hadnagy korában is törzstiszti vizsgára készülődne, ahelyett, hogy követte volna bajtársai példáját, akik a nem fizetett vacsorához a nagyvendéglőben azért ittak meg annyi pezsgőt, mert a puszta vacsorakontót szégyellték volna. Pezsgős-számlával garnírozni a hitelt: ezen igazán nem lehetett megütődni senkinek. Még borotválkozni is megtanult, mint mondá, csak azért, mert idegen kezet nem ereszt közel az arcához. A sámfákat maga verte be a csizmáiba, mert a legénye ügyetlen volt. A finom bajuszpedrőt pedig elzárta szekrényében, mert a tisztiszolga szemében egyszer alattomos pillantást vett észre a bajuszpedrős skatulya felé. Ó, ezek a régi tisztiszolgák még arra is hajlandók voltak, hogy az orvosságot bevegyék a gazdájuk helyett, de a bajuszpedrős skatulyának ellent állni nem tudtak.
Az ezredes evés közben megemelte a söröskancsót és gyanakodva az ablak felé fordította:
– Bizonyosan az a kófic is, akit ma a másvilágra küldök, ilyent iszik, mert jobbra nem telik neki! – gondolta magában az ezredes, behunyt szemmel hajtott fel a korsóból, mintha ama kófic lelki üdvösségéért inna.
S az ezredesnek ízlett a sör. Isten tudná megmondani, hogy mi az íz, amely az állott sörből fakad. Mintha a komló virágozna ki benne, mintha csillapítana, mérsékelne, jóllakatna ízével. Az állott sörnek éppen úgy vannak kedvelői, mint a frissen csapot sörnek. Miért isszák némely vidéken „csizmából” a sört, miután azt felhajtani amúgy sem tudja egyszerre senki? És az igazi sörivók, a rendes emberek miért nem kapnak mohón a frissen csapolt sör után, hanem kivárják megülepedését, miközben elgondolkozó szemmel nézik a kriglit? Van valami rejtély a sör körül, amely rejtélyre voltaképpen sohasem jő rá emberfia. – Ilyenféléket gondolt magában az ezredes, miközben keserű sörét iszogatta, a tepertő apróságait is felszedegette, a zöldpaprika szára körül még mindig felfedezett apró kis húsos-darabocskákat, amelyeket onnan kivagdalni nem volt utolsó élvezet. És a barna kenyér majdnem oly tüneményes volt, mint az egykori prófunt, amelyet valahol, valamerre egy hadgyakorlaton evett és a prófunton megérződött a nyergek és lószerszámok szaga. Most már barátságosabban tekintett körül az Üllői úti kiskocsmában, miután ama tintapocsékoló kivégzéséhez még éppen elegendő ideje volt.
Estére megérkeztem Londonba, kis hotelembe, a British Museum mögötti végtelen hotelrengetegben. Kicsomagoltam, és lementem az étterembe, hogy elfogyasszam a szörnyű roastbeeft és a kegyetlen főzeléket hozzá.
Vacsora után búsan kavargattam a sárga folyadékot, és elmélkedtem, hogy vajon az is a puritán és metodista vallási gátlások szomorú következménye-e, hogy az angolok képtelenek iható kávét főzni, amikor egy súlyos kéz nehezedett a vállamra. Egy kőszobor keze.
Felnéztem, és inkább örömmel állapítottam meg, hogy régi ismerősöm tornyosodott fölöttem: Lene Kretzsch, kit a porosz állam ösztöndíjazott Oxfordba, hogy történelmi stúdiumokat végezzen. A szünidőket rendszerint Londonban töltötte, hogy a British Museumban dolgozzék. Ilyenkor az én hotelemben lakott, és nagy barátságot tartott fenn velem, mint félig-meddig kollégával és mint Museumbeli olvasóval.
Bár én meglehetősen féltem tőle, és rosszabb hangulataimban nem jöttem haza vacsorázni, nehogy utána velem jöjjön sörözni. Nem mintha csúnya lett volna, sőt, inkább szép nő volt, a maga nagydarab módján, és mindig óriási sikerei voltak a férfiaknál. Határozottan mutatós volt. Azok közé a nők közé tartozott, akiknek a harisnyáján mindig épp most szalad le egy szem, vagy épp most szakad le egy gombjuk, vagy kirepedt a blúzuk, és így azt az érzést keltik az emberben, hogy állandó fizikai fejlődésben vannak.
A félelmet inkább a jelleme gerjesztette bennem. Lene Kretzsch „Gemütsmensch” volt, csupa nagytermetű szívjóság és áldozatkészség alapjában véve. De ugyanakkor abszolút modern nő volt, sőt, két héttel mindig a legújabb szellemi fejlődés előtt. Gyűlölte a szentimentalizmust, az emberies limonádét, a Neue Sachlichkeit vérengző híve volt.
Barátságunk is így kezdődött. Ő oltott el engem, amikor meggyulladtam. Ti. egyszer közvetlenül a kandalló mellett ültem egy Timesszal. (Mellesleg az angol újságok kezelését sose tudtam megtanulni, úgy látszik, ahhoz születni kell, hogy az ember az angol sajtótermékeket olyan mikroszkopikus terjedelműre tudja összehajtani, mint ahogy ők szokták.) Most is, amint lapoztam, az egész szoba tele volt Timesszal.
A kis inasfiú, a „page”, úgy látszik, éppen akkor tett a tűzre, és ő sem vigyázott. A Times tüzet fogott, és én olyan voltam, mint az égő csipkebokor. A részletekre nem emlékszem, csak azt tudom, hogy Lene mindjárt fölöttem volt, összetaposta az égő újságot, rám öntött néhány csésze meleg teát, ami a szobában található volt, a hajamat cibálta, mert hátha lepörkölődött, azután felcipelt a szobájába, megmosdatott, levetkőztetett, és rám adott valami nagyon férfias női ruhadarabot, ami nagyon bő volt nekem – és mindezt, mielőtt annyit mondhattam volna, hogy rendkívül lekötelez. Azután rettenetesen kiszidott, hogy hogy lehetek ilyen ügyetlen.
Ettől kezdve Lene fejéből nem lehetett kibeszélni, hogy én határtalanul ügyetlen és élhetetlen vagyok, és tönkremegyek, ha nem vigyáznak rám, és a saját gondnoksága alá helyezett. Naponta berontott kopogás nélkül – mert mire jó a kopogás? – a szobámba, szétszórta a ruháimat, hogy felvarrja a hiányzó gombokat, tejet melegített nekem éjszakára, és megköszörülte a zsilettpengéimet. A Museumban odajött hozzám, mielőtt elmentünk, összecsomagolta a jegyzeteimet, és a hónom alá dugta az attasé-táskámat, ha ugyan nem ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye hazáig.
Közben pedig állandóan arról értekezett, hogy milyen élhetetlen vagyok. Én pedig nem szeretem ezt a témát, mert tényleg nem tartozom az élelmesek közé. Azonkívül Lene gyámkodása határozottan rosszat tett nekem. Lassanként csakugyan olyan lettem, amilyennek beállított. Kezdtem megbotolni a szőnyegbe, kifelé akartam kinyitni az ajtót, ami befelé nyílt, fél óráig kerestem a karkötőórámat, ami a karomon volt, elvesztettem a jegyzeteimet, és elfelejtettem ebédelni, ha nem szólt nekem.
A helyzet valóban ijesztő volt. Szerencsére egy meleg nap Lenének eszébe jutott, hogy nem tesz jót nekem a londoni nyár, becsomagolta a holmimat, megvette a vasútjegyemet, és elküldött Skóciába.
Az ötlet nem volt rossz, nagyon szép túrát csináltam a tavak körül, és nem jöttem addig vissza, amíg az egyetemi előadások el nem kezdődtek, és Lene nem ment vissza Oxfordba. De azontúl is találkoztunk a szünidőkben, és barátságunk, bár kevésbé viharos formákban, de továbbra is fennmaradt.
Szerencsémre Lene szerette sűrűn változtatni a védenceit. És ez volt a második dolog, ami megdöbbentett Lene természetében: hallatlanul kiterjedt szerelmi élete. Nem vagyok puritán, és nézetem szerint a szerelem mindenkinek a magánügye, és tudom, hogy Lene csak szívjóságból és áldozatkészségből volt olyan odaadó, de ez a hallatlan sokoldalúság mégis megijesztett.
Két napig az ember egy kínai mérnökkel látta, azután egy hétig egy kanadai farmerrel, akit viszont egy francia selyemfiú váltott fel, hogy helyet adjon egy átutazó, öreg, német klasszika filológusnak, meg egy lengyel ping-pong bajnoknak, szimultán. És mindegyik szerelmét elmesélte összes többi szerelmének és nekem, hajmeresztő részletekkel, az érzelmek belekeverése nélkül, bár időnként hangsúlyozva a „das Moralisché” -t, ami „versteht sich von selbst” (sose tudtam rájönni, hogy mit ért ezalatt) – és tárgyilagosan, szörnyű tárgyilagosan.
És íme, Llanvyganból való megérkezésemkor megint Lene Kretzsch védő szárnyai borultak fölém. Néhány enyhébb gorombaságot mondott megjelenésemre vonatkozólag, és elvitt sörözni. Sosem merészkedtem arra vállalkozni, hogy annyi sört igyam, és annyi cigarettát szívjak, mint ő. Bizonyos enyhe melankóliával néztem a hatalmas fogyasztást, és záróráig hallgattam a történeteit: hogyan húzott ki a folyóból két oxfordi atlétát, hogy mentett meg az elzülléstől egy gazdag skótot, aki kezdett költekezővé lenni, és hogyan csábított el egy teológiaprofesszort, aki negyvenöt éves koráig megőrizte ártatlanságát.
Botladozom, kószálok, csellengek
tétován, mint a cigarettafüst,
s marad utánam életművem:
sok cigarettacsikk és sok sörösdoboz.
Lőjetek sört!
Petri György: Nagy király lettem volna