A díva megszökött, eltűnt a közönség elől

Krasznai Tünde

Nyíltszíni extázis

Írta: Aradi H. Zita

Mondták, hogy Krasznai Tündét újra meg kell hallgatni. Hogy a legutóbbi fellépésein a pesti Lumenben meg a Cseh Tamás program keretében zajlott békéscsabai és miskolci fellépésein valami történt vele. Mint egy főnixmadár, újraéledt, ki tudja hányadszor pályafutása során. Semmi factor, semmi Karády. A díva megszökött, eltűnt a közönség elől. A tavaly csúcsra járatott Karády Katalin estek már a múlté, pedig azok sem voltak felejthetők.

A Józsefváros sötétjében, egy hirtelen felhúzott metálszürke, modern palota tövében áll még a „Gólya”. Mint egy rezervátumban az öreg indián, aki várja, hogy mikor lövik ki, mikor tüntetik el a föld színéről végleg. De Szomjas György filmjeinek kultikus színtere megvan, s várja azokat, akik éppen ennek a modernizálásnak az árvái. A koncert lassan indul, a technika ördöge folyton beleszól, van időnk a megfelelő alkoholszint elérésére. De aztán belecsapnak, és kapaszkodnunk kell, hogy le ne essünk a rozoga székről, amelyen ülni adatott.

Krasznai Tünde és kísérője, Bujdosó János nagyon egymásra találtak. Mégis egy Karády nótával indul a szeánsz, mikor már javában benne járunk a „nyócker” éjszakájában. „Hiába menekülsz, hiába futsz”, búgja-súgja az énekesnő a sokszor hallott dalt, s várná az ember lánya, hogy mindjárt előlép valahonnét Kelecsényi László, aki a korábbi Krasznai-show-k műsorvezetője volt, de szó sincs ilyesmiről. Mindjárt jön a második dal, Tünde saját száma. Állítólag már több is van neki, melynek szövegeit maga írta, de most ezt az egyet osztja meg velünk, a „Tündemesét”, ércesen, karcosan – amilyen az ő zenei egyénisége.

Aztán valahol e tájon történik meg a csoda. Az énekesnő apránként átváltozik előttünk. Talán épp akkor, mikor egy réges-régi Zalatnay számba (Adamis-Barta) fog bele, amit a magamfajta, már nem egészen huszonéves valaki ezerszer hallott a Komjáthyban (hogy az mi volt, nem magyarázom, nézzenek utána, akik nem tudják, azoknak úgyis mindegy). „Szeress nagyon”, ez a visszatérő refrén, ezt kiáltja, sziszegi, suttogja, sulykolja belénk az alig pár négyzetméternyi dobogóról, karnyújtásnyira tőlünk, az alighanem baráti közönség előtt, akivel a fellépők, amint tapasztalható volt várakozás közben, szinte mindenkivel tegező viszonyban vannak.

Miért nem szeretik eléggé? Miért kell ezért könyörögnie?

Elszabadul valami, az érzés, a vágy szinte kicsattan. Ennek a könyörgésnek a kifejezését még a közeli panelek és a pár éve földből kinőtt luxusházak lakói is hallhatják. De vajon hatással van-e rájuk? Nem tudom. Csak azt látom, hallom, érzem, hogy az a nagyjából harminc-negyven ember a szabálytalan L-alakú teremben veszi a lapot és jól érzi, amit Tünde közvetít nekik. Közben azon kell drukkolni, hogy le ne zuhanjon a labilis bárszékről.

Nincs megállás. A menet folytatódik. Magyar és külföldi számok jönnek. „A szerelem egy vesztes játszma” – halljuk magyarul is az Amy Winehouse dal címét. És arra gondolunk, magam legalábbis, hogy hányszor is tapasztalhattuk meg ennek az igazságát. Már nem zavarnak a kis technikai malőrök, az se, hogy a gitáros Bujdosónak az egyik nehéz szám után, „kimegy a balkeze”. Semmi nem zavar, mert addigra megteremtődött egy olyan varázs, ami fogva tart mindenkit. Aki eddig kívülálló józansággal üldögélt, ott van már az énekesnő-gitáros duó mellett a piciny színpadon.

Ha lehetne, Tünde sosem hagyná abba a produkciót. Szállna a dübörgő dallamok szárnyán valahová, egy másik világba, egy szebb jövőbe. E sorok írója is azt gondolja, amit a huhuzó rajongók, hogy ismételni kell, nem egy-egy számot, az egész estet, ha nem is itt, hanem máshol, nagyobb helyen. Elmenőben, míg keresztülvágok a parkoló kerékpárok akadályain, azon tűnődöm, mi lehet Krasznai Tünde titka? Talán az, hogy mindegyik előadott dalát saját személyiségére szabja. Merthogy van neki.

Amíg a taxira várok a józsefvárosi éjszaka nem túl bíztató sötétjében, körülölelnek az imént hallgatott zenék. Nem enged szabadon a Bujdosó-Krasznai páros virtuozitása. A sokára érkező ötvenes sofőr gyanakodva mér végig, mit kereshettem ezen a fertályon, ebben az órában. A vitathatatlan, beérett tehetség ajándékát, amit kaptam tőlük. De nem kérdez semmit, úgyhogy kénytelen vagyok az olvasókkal megosztani ezt a tanulságot.