Hat-e a fiatalokra a régi undergroundok szabadságvágya?

kassák klub

A romlás helyei a Kádár-korban

A csövesek utódai, nagyon veszélyesek, kedvenc együttesük pedig a Dead Kennedys

– áll egy nyolcvanas évekből származó ügyészségi iratban a punkok jellemzése, a korabeli szubkultúrák képviselőinek, mint például rockerek, popperek, teddyk, új hullámosok, stb. felsorolásában. Milyen lehetőségei voltak Magyarországon a Kádár-rendszerben az underground zenei életnek, milyen rést ütöttek a hivatalos és államilag szabályozott kultúrán az alternatív zenei irányzatoknak otthon adó szórakozóhelyek, és milyen közös identitást biztosítottak ezek a helyek az odajáró fiataloknak a ’80-as években? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre keresett választ az Alternatív szórakozóhelyek a Kádár-korban című előadásában Tóth Eszter Zsófia történész, társadalomkutató.

Az előadásnak az alternatív városnéző túráiról is ismert Budapest Pont adott otthon, a témához nagyon is illőn a föld alatt, egy pince helyiségben. Az előadótermet megtöltő közönség kora meglehetősen vegyes: mint kiderül, a jelenlévők szűk egyharmadának volt közvetlen kapcsolata a ’80-as évek underground világával. Felmerül tehát a kérdés, milyen módon hatnak a ’80-as évek alternatív zenei közegei azon fiatalok életére, aki korukból fakadóan nem vehettek részt a magyar underground zenei élet alakulásában, illetve egyáltalán milyen hozzáférésük van a különböző városi szubkultúrákban lecsapódó késő Kádár-kori társadalmi jelenségekhez?

A hozzáférés kérdése kutatói szempontból is problematikus, ahogy erre az előadó is felhívta a figyelmet: jóllehet az államhatalom a hivatalos kultúrától eltérő alternatív kezdeményezéseket is igyekszik ellenőrzése alá vonni, a hatóságok ingerküszöbét ebben az időben leginkább már csak az olyan kirívó események ütik át, mint például a korszak emblematikusnak számító szórakozóhelyén, a Fekete Lyukban bekövetkező késelés, vagy a skinheadek által elkövetett rasszista indíttatású bűncselekmények. Ennek megfelelően a kutatható anyag jellemzően rendőrségi, illetve ügyészségi iratokból áll. Ezek legnagyobb része ugyanakkor az erőszakosságukkal nem csak a hatóságok, de a közvélemény figyelmét is magukra vonó magyarországi skinheadeket érinti, akiket a nyolcvanas évek végére a hatóságok gyakorlatilag személy szerint regisztráltak. Ezzel szemben például a magyarországi punkokról alig lelhetők fel levéltári források, így a feltárandó kutatási terület olyan kommunikatív emlékezeti tér, amelyet a különböző személyeket, eseményeket övező mítoszok éppúgy tarkítanak, ahogy a személyes rokon- és ellenszenvek torzítanak. Hasonló helyzettel állunk szemben, mint a ’70-es évek budapesti, értelmiségi-művész közösségeinek esetében, amelyek a hivatalos kultúra ellenében hozzák létre saját tereiket, alkotói formáikat, és amelyek közül egynek (a „törzs”) nem régiben Bereményi Géza állított emléket legutóbbi regényében.

cpg

CPG

Sajátos közösségek saját terekkel (Nádor téri punkok, óbudai skinheadek, stb.), amelyek között alig-alig volt átjárás, és amelyekhez a kívülállóknak még kevésbé volt kapcsolódási pontjuk. Nem véletlen tehát, hogy a korszak médiájában és közbeszédében ezek a közösségi terek maguk voltak a romlás helyei, vagy nemes egyszerűséggel a „pokol tornáca” – ahogy egy korabeli híradó jellemezte a Fekete Lyukat. Züllött, börtönviselt, tetovált alakok (a Fekete Lyuk szimbolikus-mitikus alakja Pillangó, polgári nevén Deák Ferenc), kábszeresek, huligánok, fiatalok, akik ugyanakkor valami merőben újat képviseltek nem csak a budapesti éjszakában, de zenészként, képzőművészként.

A Budai Ifjúsági Park ’83-as bezárását követően a három T-ből jellemzően a „tűrt” kategóriába tartozó együttesek számára újabb csatornák nyíltak, és már-már gomba módra szaporodtak el a folyamatos rendőrségi ellenőrzéssel működő alternatív szórakozóhelyek Budapest szerte (Fekete Lyuk, Kassák Klub, FMK, Ikarus Klub, Mozaik, stb.). A szórakozóhelyek megsokszorozódása, valamint térbeli elkülönülése egyben az underground szubkultúrák egymástól való elkülönülését is jelentette, ami így magával vonta a különböző helyek erős identitásképző hatását is, ami adott esetben nem pusztán különböző ízlésközösségek létrejöttét eredményezte, de akár ideológiai alapú szembenállást is – gondoljunk csak a punkok és skinheadek különválására, majd rendszeres verekedéseikre.

A nyolcvanas évek ifjúságának kiútkeresése volt ez a letargiából, a kilátástalanságból, az „ennek már sosem lesz vége” gyötrő és bénító érzéséből. Ez a kiútkeresés olykor tébolyult erőszakba torkollott (egy skinhead horda rátámad a kubai vendégmunkásokra a Kőbánya-Kispest metróállomáson), olykor a társadalmi normákat egészében elutasító, outsider attitüdbe (punkok), vagy tényleges politikai aktivizmusba (Lech Walesa melletti szolidaritási akció) .

Szabó előadását követően a közönségé a szó. Fiatal, baseballsapkás, gördeszkás fiú kér szót, mint akinek habár nincs közvetlen tapasztalata a ’80-as évek Magyarországának underground világáról, de „ténylegesen a Fekete Lyukban fogant”. Hogy vajon ezen szubkultúrák képviselői tisztában voltak-e a rendszerváltásban betöltött szerepükkel, és  most vajon érzékelik-e, mennyi mindent adtak a rendszerváltás utáni fiataloknak, hogy ők jobban megérthessék a szabadsághoz való saját viszonyukat – kérdezi. Átfogalmazhatjuk ezeket a kérdéseket akképp is, mit tanulhat tőlük a XXI. század eleji magyar fiatalság a deprimáló, apatikus, és bénító légkörből való kitörésről? Milyen lehetőségei vannak most a szabadság új útjainak, és milyen réseket lehet ütni az újabban egyre erősebb állami kontroll alá kerülő hivatalos kultúra pajzsán? Ugyanakkor félő, hogy egészen addig nehéz lesz megítélni ezen közösségek hagyatékának fontosságát, míg terhes múltként (és baljós jövőként) egy erőszakos, rasszista indíttatású cselekményei miatt annak idején elhíresült és regisztrált skinhead közjogi méltóságként működik az országházban.