Interjú a horkoló festővel

kaminski

Wolfgang Becker új filmjének főszereplője Manuel Kaminski, az egykoron ünnepelt festő, akiről a világ már megfeledkezett. Egy fiatal újságíró azonban úgy gondolja, van még mit megírni a megvakult művészről. 

Én és Kaminski (Ich und Kaminski). Rendezte: Wolfgang Becker. Bemutató: 2016. április 21. Forgalmazza: Cirkofilm.

A Goodbye, Lenin!-t rendező Wolfgang Becker az utóbbi tíz évben nem igazán szaggatta a hámot, ami a filmkészítést illeti; csak rövidfilmeket forgatott az elmúlt években. Most viszont a magyar mozikban is látható az Én és Kaminski című filmje, amelynek főszereplője az a Daniel Brühl, aki pont a Goodbye, Lenin! sikerének köszönhetően indult el a világhírnév felé. Becker és Brühl igazán jól működő párosnak tűnik, de erre még visszatérünk.

A látás egy túlértékelt dolog

Az Én és Kaminski regényváltozata 2006-ban már megjelent magyarul, Daniel Kehlmann nevét itthon leginkább A világ fölmérése című regénnyel szokták összekapcsolni, amiből egyébként szintén készült filmváltozat. Míg A világ fölmérése a XIX. századba repít minket, addig az Én és Kaminski a jelenben játszódik, a főszereplője pedig az egykoron ünnepelt, de mára elfelejtett és megvakult festő, valamint önéletrajzírója, a fiatal újságíró Zöllner, aki titkon annak örülne a legjobban, ha Kaminski (Jesper Christensen) már halott lenne – semmi rosszindulat, csak üzleti megfontolások végett.

Zöllner (Daniel Brühl) egyébként nem számít kifejezetten sikertelen újságírónak, de saját vélt vagy valós középszerűségéből szeretne kitörni, ezért tervezi azt, hogy megírja az egykoron ünnepelt Manuel Kaminski életrajzát, és ráadásul le is leplezi a festő nagy trükkjét, hogy valójában nem is vakult meg, csak saját legendája miatt tettette, hogy nem lát. Zöllner azonban ezt nem tudja száz százalékosan bizonyítani, ahogyan az sem tűnik egészen biztosnak, hogy a festő halála után valóban őrületes Kaminski-reneszánsz jönne. Sőt.

Zöllner maga is egyre kevésbé bízik abban, hogy valóban van értelme megírni azt a bizonyos életrajzot, ezzel együtt pedig egyre jobban érzi saját munkájának jelentéktelenségét. Daniel Brühl karaktere a paródia határait súrolja: a mobiltelefonok korában írógépet hurcol magával mindenhová, a könyvkiadóval tárgyalva pedig üres lapokkal teli mintapéldányt visz magával, az idős festőnek még a horkolását is diktafonra veszi, a kultúrfölénye pedig bicskanyitogató.

Mit lát egy vak festő?

Az Én és Kaminski egyik jellemző pillanata a nagy találkozás Kaminski és Zöllner között. Zöllner kimondatlanul is nagyon várja ezt a találkozót, utána azonban alig tudja leplezni csalódottságát. Talán ő is arra várt, mint mindenki, aki éppen egy szellemóriással találkozik: a semmihez nem hasonlítható élményre. A valóságban azonban kiderül, hogy a nagy művész már nem mond nagy bölcsességeket, nem sziporkázik; ehelyett Zöllner egy öreg, beteg és rigolyás alakkal találkozik. Az újságíró még így sem adja fel, és váratlan fordulattal megszökteti Kaminskit, aki egyébként is unja már, hogy mindenki csak vigyázni akar rá. A nyugtalanul pulzáló film második fele hirtelen road movie-vá lesz, ahol Zöllner és Kaminski együtt szeli a sztrádát – és bár itt villan meg igazán Becker fanyar humora, azért azzal mégsem lehet vádolni, hogy válogatás nélkül csapná le az öregemberes utazások helyzetkomikumait. Itt is valahogy Zöllner marad igazán nevetnivaló, aki kétségbeesetten próbálja egyben tartani az élete különböző szegmenseit, teljesen sikertelenül.

Wolfgang Beckerék egyébként éppen a Goodbye, Lenin! promóciós körútján futottak össze az akkor éppen ezt a regényét népszerűsítő Daniel Kehlmann-nal, aki rögtön nagyon szimpatikus lett a rendező-színész párosnak. Becker nem tagadja, hogy némileg szentimentálisan saját magát is belelátta Kaminski szerepébe (a több mint tíz évig hallgató rendező nemrég múlt hatvan). De talán épp ezért tudja fiatal barátja, a Zöllnert játszó Daniel Brühl ennyire jól hozni a frusztrált fiatal értelmiségit, aki folyamatosan úgy érzi, már mindenről lecsúszott.