Danyi Zoltán: Ebben a háborúban a női test harctér volt

danyi fotó

Danyi Zoltán vajdasági író A dögeltakarító című regénye a Magvető Kiadónál jelent meg a könyvhétre. A délszláv háborúról rengeteget írtak már, ám Danyi eredeti, merész, kiérlelt hangon szólal meg a borzalmakról, húsz év után… A Hamvas-kutató költő eközben rózsát termeszt.

A délszláv háború óriási téma – de sok vajdasági magyar író, azt hiszem, belebukott. Mióta érlelődött benned?

Húsz évig hordoztam magamban egy fájdalmat, amit nem akartam tudomásul venni. Megpróbáltam másra figyelni, megpróbáltam mással foglalkozni és máshova helyezni az életem súlypontját, ami azt is jelenti, hogy megpróbáltam hazudni magamnak. Másoktól is tudjuk, hogy hosszú időn át nem lehet büntetlenül hazugságban élni, és egy idő után nálam is egyre több jel utalt arra, hogy valami nincs rendben. A testem ugyanezt jelezte. Fájt a fejem, szédültem, félrevert a szívem. Az orvosok azt mondták, hogy ez szorongás, de nem az volt, hanem fájdalom és harag és szomorúság.

Magad is megjártad a háborút? Mennyire tekinthető ez háborús regény helyett a poszttraumatikus szindróma feldolgozásának? Az olvasót mindig érdekli, mennyi az önéletrajzi elem…

Ha A dögeltakarító a saját traumáim feldolgozása lenne, akkor nem mutattam volna meg senkinek. Ezzel szemben a helyzet az, hogy miközben a könyvön dolgoztam, sokszor éreztem úgy, hogy az áldozatok ott vannak valahol a közelemben. Néha ott voltak az elkövetők is, ugyanolyan közel. Mind a két helyzetet nehezen viseltem, ezért úgy védekeztem, hogy amennyire csak tudtam, a szövegre figyeltem, a szöveg ritmusára koncentráltam. Gyakorlatilag nem is csináltam mást ezekben az években, mint hogy az egyik vesszőtől a másikig haladtam.

A dögeltakarítás áttételes módon a srebrenicai és a koszovói népirtás áldozatainak tömegsírba temetéséről, majd holttesteik áthelyezésére utal. Blogodban azt írod, épp Srebrenica ügye adta a döntő lökést. Hogy értsük ezt?

Amikor azt mondom, hogy nagyrészt Srebrenica miatt írtam meg a könyvet, akkor ez nem annyira a regényre, mint inkább Srebrenicára vonatkozó állásfoglalás. Hogy ezt ki hogyan érti, azt mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom. Én nem tudtam úgy élni tovább, hogy a szerbek azt mondják, győztünk, a horvátok azt mondják, győztünk, az albánok azt mondják, győztünk, nem tudtam elviselni többé, hogy mindenki a „győzelemről” beszél, miközben néhány millió ember élete örökre helyrehozhatatlanul szarrá ment.

A volt Jugoszláviában járunk, de néha nem stimmel a kronológia, a helyszínek. A csúsztatás biztosan szándékos, és eltávolít bennünket a rögvalóságtól, a direkt olvasattól – mintha egy kis bácskai Kafka írná. Vagy egyszerűen a főhős (és mindnyájunk) emlékezete hagy ki? Ezzel távolítjuk el magunktól a borzadályokat?

Nem akartam eltávolítani semmit. Ellenkezőleg, nagyon is közel akartam hozni a dolgokat. Olyan közel, mint amilyen közel a szívünk, a tüdőnk, a beleink vannak.

A másik fontos szál a szerelem. Korábban versekkel voltál jelent, három köteted jelent meg, inkább a halk szavú költőt ismerhettük meg. Itt viszont kemény erotikával találkozunk. A nők megerőszakolásával, a nők átetnicizált kapcsolataival (a horvát nő szerb férfiakra utazik). Úgymond ez illene a háború erőszakos világához?

danyi zoltánEnnek nem a kemény erotikához van köze, hanem ahhoz, hogy ebben a háborúban a nőket csoportosan megerőszakolták, és nem egy esetben ki is végezték őket utána. Boszniában, mint tudjuk, előre kitervelten, átgondoltan és módszeresen erőszakoltak meg több mint hatvanezer nőt, a pontos számukat nem lehet tudni, mert az áldozatok nem szívesen beszélnek róla. A nemi erőszak ebben az esetben harci cselekmény is volt: a szerb katonáknak parancsba adták, hogy addig kell újra és újra magukévá tenni a fogva tartott bosnyák nőket, amíg teherbe nem esnek, és ezeket a nőket, ha túlélték a dolgot, csak azután engedték szabadon, miután megszülték a gyereket. Itt nem arról van szó, vagy nem csak arról, hogy a katonáknak, úgymond, le kell valahol vezetniük a harci feszültséget, és ehhez nők kellenek, akiket meg lehet erőszakolni. Ebben a háborúban a női test harctér volt, vérrel és spermával összekent csatatér – erről van szó a könyvben, nem a kemény erotikáról.

Több, számodra alighanem igen fontos város a helyszín: Újvidék, Split, Budapest… Szülővárosod, jelenlegi lakhelyed, Zenta kimaradt. A főhős viszont Amerikába vágyik már régóta? És te?

Ha arra gondolok, amiről az előbb beszéltem, akkor szeretnék nagyon messzire menni innen. Ehhez Amerika is kevés, ehhez a Tűzföld sincs elég messze, lehet, hogy ezért nem tudtam soha elmenni innen. Ezeket a dolgokat mindenesetre itt kellett megoldanom, máshol nem tudtam volna mit kezdeni velük. Ezt a regényt itt kellett megírnom.

„Jó lett volna egy bácskai pálinkával befejezni ezt az egészet” – így ér véget a könyved. Korábban Hamvas Bélát kutattad. Ma civilben rózsatermesztő vagy. Nehéz munka, bár a virágkertészetet mindenki megnyugtatónak képzeli el. Mik a jövőbeni terveid?

A rózsa előbb vagy utóbb mindenkit felsebez, aki hozzányúl, a rózsákkal dolgozni pedig nem más, mint véres küszködés. Ezzel kapcsolatban a kegyetlenségről kellene beszélnem, a rózsák kegyetlenségéről, de erről nem tudok még beszélni – csak annyit mondhatok, hogy szükség van erre a kegyetlenségre, ha meg akarom érteni azt, ami történt.

Fotó: Pesti Emma kiállításának megnyitója.