Kísértetet láttak a Kerekeskút utcában

indrek hargla melchior

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce – Metropolis Media Group – fordította Rácz Nóra – 340 oldal, puha kötés – ISBN 9786155508233

Történelmi krimit írni azért hálás feladat, mert a kulisszák már maguk is különlegesek, pláne, ha egy számunkra távoli, ismeretlen közegbe csöppent minket a szerző. A középkori Tallinn elég közel van ahhoz, hogy értsük a fő csapásirányt, viszont elég távol ahhoz, hogy egzotikus lehessen. Indrek Hargla észt szerző, de ennek ellenére – könyvei „otthon” is sikeresek – nem nagyon kell gyanakodnunk arra, hogy a messziről jött ember azt mond, amit akar. A fordulatos regény úgy adagolja a történelmi ismereteket, hogy abból valóban kibontakozik egy középkori város képe, és, ha elfogadjuk a felkínált játékot, akkor észrevétlenül még tanulhatunk is ezt-azt.

Az első kötetben, melyről Bakos kolléga írt “jelentést, még nem sikerült a szerzőnek ilyen frappánsan egymásba folyatni a történelmi ismeretterjesztést és a cselekményt. A mostani kötetben már erre sem panaszkodhatunk, úgy simul össze a kettő, mint a vajas kenyér két fő összetevője.

Hargla, aki korábban, az észt külügy munkatársaként Magyarországon is dolgozott, meglepően izgalmas és összetett karaktereket képes mozgatni, s ezzel olyan fordulatokat képes átélhetővé tenni, melyek egy bénább szerző esetében úgy hatnának, mint egy elszabadult vibrátor a vasárnapi nagymisén.

Melchior, a patikárius főszereplőként azért is telitalálat, mert nem csak „önkéntes rendőrként” funkcionál, de ráadásul ő az, aki összeköti az olvasót az 1419. esztendővel. Nem könnyű egy középkori történetben olyan figurát felmutatni, aki okkal-joggal felvilágosultabb és kétkedőbb, mint kortársai… akik persze szintén nem tök hülyék. Hargla figurái nem butábbak, mint a mai olvasók, és – szerencsére – azt sem akarja velünk elhitetni, hogy bármilyen szempontból „magasabb szinten lennének”, mint mi. Melchior kortársai ugyanolyan esendőek, mint a mai emberek.

A történet véres és brutális részei még az edzettebb olvasót is megdöbbenthetik, s meglepetést okozhat más téren is a szókimondás. Egy idős szerzetes például – a KDNP-s olvasók feltételezhető megbotránkozása mellett – így mesél:

…Adalbertus testvér nemcsak igehirdetésével gyűjtött ennyi pénzt kosarába, hanem vannak a városban olyan polgárasszonyok, akik kamrájukba csalogatják, hogy lássák hosszú nemi szervét, és ezért bőkezűen adakoznak. És nem elégszenek meg a látvánnyal, hanem némelyek a kezükbe is ragadják, játszanak vele, kényeztetik, nyelvükkel nyalogatják, sőt szájukba is veszik, hogy meglássák, milyen hosszúra nő…

(Egy rövidke pillanatig elméláztam azon, hogy szabad-e ilyesmit idézni, valami jó kis véres jelenet helyett, ami kevésbé zavarja manapság az embereket, de aztán arra jutottam, hogy) Ha az észt szerző megteheti, hogy felnőttként kezeli olvasóit, akkor talán nem „ördögtől való” foglakozni a kérdéssel… amire igazából szavaink sem nagyon vannak. S bár így, szövegkörnyezetből kiragadva, nem nagyon látszik, mégis nyugodtan állíthatom, hogy a leírás nem öncélú: helye és szerepe van a történetben. Aki ezzel nem tud megbarátkozni, annak pedig azt tudom javasolni, hogy csak titokban olvassa el Melchior patikárius történetének második kötetét. Úgyis nagy divatja van a képmutató titkolózásnak!