Björk Bartókra énekel, a Radiohead Brahms szerzeményeit dolgozza fel

Steve Hackman

Minden idők legnagyobb zenei blöffje, vagy egy zseni úttörő projektje? Steve Hackman nem igazán érezte otthon magát a komolyzene világában, ígéretesen induló karmesteri pályáját is megszakította, hogy végre a saját feje után mehessen: ki akarta tágítani az eddig zenéről alkotott képet. Különleges kompozícióiban a popzene kiemelkedő teljesítményeit ötvözi Beethoven vagy Brahms szerzeményeivel.

Így persze a címben felvetett kollaborációk csak túlzások, Hackman különös kompozícióinak célja, hogy hidat képezzenek két különálló zenei univerzum között. Próbálkozását azonban, ahogy az várható volt, nem mindenki néz jó szemmel, és akkor még enyhén fogalmaztunk.

A könnyű- és komolyzene teljes különválasztása persze elég elavult szemlélet, a két közeg fontos alkotói bevallottan figyelnek és hatnak egymásra. Egy Björk-lemezt például már nehéz szimplán pop-kiadványként értelmezni: az izlandi dalszerző már régóta túllépett a könnyűzene keretein. Mint ahogy a Radioheadnek is megvannak a rajongói a komolyzenei közegben, és már Magyarországon is láttunk arra példát, hogy a komolyzenét fiatalosabb, oldottabb (MidnightMusic) környezetben kedveltetik meg az általában csak popzenét fogyasztó fiatalokkal. A rockbandák sokszor giccsbe hajló, szimfonikus zenekarokkal felvett koncertjeitől azonban most tekintsünk el, az esetek többségében itt szimpla hülyítésről, a rajongók újabb lehúzásáról, ihlethiányról  beszélhetünk.

Hackman projektje a fent említett példáknál komolyabb kérdéseket vet fel: szükséges-e a két közeget egyetlen szimfonikus előadás keretein belül újratálalni, és mégis a mi a célja ezzel? Mert Brahms és a Radiohead is egészen más miatt meghatározó, együtt, egy előadáson belül azonban félő, hogy egy értelmezhetetlen katyvaszt alkotnak csak.

Hackman célja, saját bevallása szerint az, hogy a Brahms-, és a Radiohead-rajongókat is a másik előadó kedvelőivé, értő hallgatójává  tegye egyedi mashupjával. Mindezt úgy, hogy újraértelmezésével – szándéka szerint – tiszteletben tartja az eredeti kompozíciókat. Ez persze már önmagában kissé kacifántosan hangzik, de ha még azt is hozzátesszük, hogy az előadás során a zenekaron kívül még három vokalista is interpretálja Thom Yorke énekét, akkor lassan tényleg nehéz felfogni, hogyan is hangozhat ez az egész.

Hackman egyébként már 2011 óta próbálkozik a két műfaj összeházasításával. Bon Iver dalait Copland, Björk szerzeményeit Bartók, míg a Coldplay slágereit Beethoven zenéjével mixelte össze. Hackman szerint ezzel arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a popelőadók egyenesen korunk Debussy-jei. Módszere szerint, miután mélyen beleásta magát a kiszemelt zenészek munkásságába, megpróbált csatlakozási pontokat keresni zeneszerzők és a popelőadók kompozícióiban. Ehhez néha elvett, hozzátoldott, áthelyezett részeket az eredeti szerzeményekből.

Azt már itt töredelmesen be kell valljam, hogy még mindezek tudatában sem sikerült végighallgatnom az egyik ilyen koncertről készült egyórás felvételt. Amikor a poptörténelem egyik legszebb, minimalista hangszerelése ellenére is sokrétegű (No Surprises) került terítékre ebben a hangkavalkádban, és a három vokalista is beszállt a koncertbe, nos, ott kikapcsoltam a felvételt. És ezt egyáltalán nem azért tettem, mert szentségtörésnek tartottam ezt a sajátos és vakmerő újracsomagolást, hanem mert ezen a ponton vált a leginkább zavaróvá és képmutatóvá az előadás. Itt fogalmazódott meg először bennem, hogy nincs itt másról szó, mint hogy Hackman csak saját tehetségtelenségét álcázza a két kipécézett mű (Brahms 1. szimfóniája és a Radiohead OK Computer című albuma) népszerűségével.

A Guardian írója, Tom Service azonban még továbbment, ő egyenesen a zenei kultúra mélypontjának nevezte Hackman akcióját. Ahogy ő fogalmaz, elég elkeserítő lenne, ha már csak ilyen módszerekkel lehetne bebizonyítani egy komoly-, vagy popzenei mű fontosságát, értékességét. A zenekritikus szerint Brahms és a Radiohead is pont azért kiemelkedő zenei produktum, mert saját pályájukon alkottak egyedülállót. A két zenei teljesítmény összemosásával épp a lényegük veszik el.

Tom Service a zenei relativizmus egyik vadhajtásának tartja Hackman projektjét, de azért engedékenyen hozzáteszi, talán csak azok hozhatnak objektív ítéletet a rendhagyó műről, akik sem Brahms, sem a Radiohead munkásságát nem ismerik. Ha a kedves olvasó beleillik ebbe a meghatározásba, akkor szívesen venném véleményét, mert Hackman produkciójánál. Akik viszont egyik, vagy mindkét zenei univerzum csodálói, elkezdhetnek azon gondolkodni, szeretnék-e, ha Hackmanre az utókor úttörőként, és nem őrült, magamutogató karmesterként emlékezne. Mert ő a kritikák ellenére valószínűleg folytatni fogja, és megjósolni is nehéz, hogy milyen párosítással áll elő legközelebb.