A vizelés nem játék
Guylain mindennél jobban rajong az írott szóért, az irodalomért, sőt, bármiért, ami nyomtatva van, legyen az Cserna Szabó-recept, Podmaniczky-nanopróza vagy Dragomán-regény.
Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó, Magvető, fordító: Tótfalusi Ágnes, oldalak száma: 172, ára: 2 556 Ft
Volt egykor nekünk, e búval békávézott kis hazában egy vidám buszsofőrünk. Talán néhányan (az utasai biztosan) még emlékeznek Bócsa Viktorra, aki 2012-ben azzal dobta fel a 105-ös járat álmatag mindennapjait, hogy két megálló között apró poénokkal, vicces hangbejátszásokkal nevettette meg azt, akinek még maradt szemernyi humora.
Figyelem, figyelem, elértük az utazómagasságot: a talajszinttől számítva 53 centiméter!
A zord BKV persze azonnal lecsapott rá és bejelentette: a vicceskedő sofőr repül. A közfelháborodás és médiavisszhang azonban arra késztette Vitézy Dávidot, a BKK vezérigazgatóját, hogy az intézkedést túlzónak kiáltsa ki, úgyhogy a felmondást lemondták. No, nem végleg! Vitézy óvó szava sunyi módon (mert a nemzeti összefogásnak már csak ilyen az alaptörvénybe iktatott természete) csupán arra az időre volt érvényes, míg az újságírók másfelé nem fordultak! Amint Bócsa Viktor már nem volt napi szenzáció, nyomban kitették szegénynek a szűrét, mondván: „senki sem szerette, amit csinált, és zavarta az utasokat”. Ez persze szemenszedett hazugság volt, hiszen számos utas mondta el kamerába vagy épp az újságíróknak, hogy igenis szerették a poénkodó sofőrt, aki végre némi színt lopott elbékávézott hétköznapjaikba.
Most meg itt van ez a többszörösen díjnyertes francia novellista,
bizonyos Jean-Paul Didierlaurent, aki 2014-ben megírta első regényét, A 6:27-es felolvasót. A könyv nem másról szól, mint egy emberről, aki gyűlölt munkahelyére utazva minden nap rongyos, szakadt könyvlapokat vesz elő, és felolvassa azokat utastársainak. A szituáció hasonló, a lebegtetett kérdés (van-e jogunk behatolni a velünk utazó idegenek lelkébe, s azok vajon miként fogadják ezt) azonos, a történet légköre, hangulata és végkifejlete – nos, az fényévek távolára van a rögmagyar valóságtól.
Az 1962-ben született Didierlaurent kivételesen érzékeny lélekművész. Tudja ezt róla a világ, hisz A 6:27-es felolvasó idegen nyelvű kiadásának jogait már a franciaországi megjelenés előtt kereken húsz ország vette meg előre! Ez bizony akkor is világsikernek mondható, ha aztán magát a könyvet, mely máig huszonöt országban jelent meg, netán az olvasók elutasítanák.
Csakhogy bolondok volnának elutasítani!
A világ olvasóinak többsége ugyanis (még) nincs elbékávésítva, tehát nyitott szívvel, értő elmével, érzékeny lélekkel képes befogadni a felolvasó, Guylain Vignolles csodálatos történetét. E különös, neve által elátkozottnak (hogy miért, az megtudható a regényből) mondható 36 éves fiatalember tehát mindennap felolvas, méghozzá a Párizs környéki RER gyorsvasút utazóközönségének. Hogy mit? Guylain, aki – ez máris sejthető – mindennél jobban rajong az írott szóért, az irodalomért, sőt, bármiért, ami nyomtatva van, legyen az Cserna-Szabó-recept vagy Grecsó-regény, egy könyvzúzdában dolgozik, mint zúzógép-kezelő. Természetesen gyűlöli a munkáját, de mit tehetne: Franciaországban nincs áldásos közmunka, hogy abból haljon éhen, szóval marad a tisztes fizetéssel járó, ám szívből utált könyvpusztítás. Guylian azonban ügyes fiú: lázad, ahogy tud. Minden nap sikerül kimentenie néhány lapot az ördögi masina gyomrából, hogy aztán azok tartalmát még egyszer, utoljára emberek fülébe, szívébe, lelkébe juttassa.
Guylain Vignolles tehát nem más, mint magányos gondolatmentő,
aki egy nap olyan szövegek birtokába jut, melyek írójába, a vécés néniként dolgozó fiatal lányba (kinek hitvallása: a vizelés nem játék) azonnal beleszeret – csakhogy fogalma sincs, hol találhatná meg őt! Kezdetét veszi hát a nyomozás, mely felolvasott szövegeken, elvesztett mondatokon, árva szavak törmelékén át egy olyan helyre vezet, ahol senki nem keresné a csodát, pedig olykor a legértékesebb, legszebb dolgok – ki gondolná? – mégis csak a nyilvános vizeldében találhatóak meg.
Didierlaurent regénye kedves, humoros, szeretettel teli mű rólunk, a gyarló, ostobácska, egymás lábán tipró emberekről, akik mind-mind ugyanazt keresik. A francia szerző, aki mindeddig csak novellistaként mutatkozott be, most is tűpontos mondatokkal, képekkel, jellemrajzokkal tárja elénk, miként lát minket. A főszereplő kissé elveszett, tétován bóklászó fiú, kinek három barátja van csupán: egy lábatlan rokkant, aki elveszített végtagjait akarja visszaszerezni, egy alexandrinus-rajongó üzemi portás, aki csakis versben képes beszélni, no meg egy aranyhal, aki néha meghal, ám aztán mégis csak „feltámad”. Hóbortos alakok ők (még az aranyhal is), mégsem érezzük azt, hogy gúnyrajzot látnánk. Didierlaurent oly sok szeretettel, kedves megértéssel fordul felénk és skiccel fel minket regénye lapjaira, hogy végül tán még mi is szeretni kezdjük elbékávézott önmagunkat.
