A rocksztárok a pofonokból tanulnak

irie

Mindenkinek el kell követnie a saját hibáit ahhoz, hogy megértse a felnőtté válás nehézségeit és önmagát. Ez senkinek sem egyszerű, pláne akkor nem, ha közben az ember rocksztár akar lenni. Az Angyalosy Eszter és Baranyai Ákos (Irie Maffia) által jegyzett Wonderland című regény, egy banda és egy ember fejlődéstörténetét járja körbe. 

A könyvetekben egy Wonderland nevű zenekarról írtok, a valóságban azonban tényleg létezik egy In Wonderland nevű banda, amely most alakult és a könyvbemutatótokon debütáltak. Kinek a sztorija ez?

Ákos: Igazából bárkié lehetne. Olyan ez a regény, mint egy sablon, amiben minden lényeges állomás, kihívás benne van, ami a felnövéssel és egy zenekar történetével kapcsolatos. Ez nem egy konkrét zenekarról szól, hanem bármelyikről. Vagy azt is mondhatnám, hogy az összesről.

Eszter: Ez a könyv nem konkrétan a rock ’n’ roll világról szól, hanem arról, ami mögötte van. Azokra a döntésekre és helyzetekre fókuszáltunk, amelyek minden ember és minden banda életében megtörténnek, előfordulnak. Ráadásul nem csak egy könyvben akartuk elmondani mindezt. Fontosnak tartjuk azt az üzenetet, amit a regény közvetít, éppen ezért olyan más projektek is kapcsoltunk a könyvhöz, amelyek segítségével olyan emberekhez is eljuthat a központi gondolat, akik nem szeretnek olvasni.

Ákos: Felkértük az Irie Maffiából Szekér Ádámot, hogy írja meg azt a számot, a What Do You Really Wanna Sayt, amely a könyvben ennek a fiktív bandának a nagy slágere. Az In Wonderland megalakulása ehhez köthető, mert Ádám már régebb óta szeretett volna egy saját zenekart, most pedig a dallal adta magát a lehetőség.

Pontosan mi az az üzenet, amit a nem olvasók táborához is el szeretnétek juttatni?

Ákos: Körülbelül az, hogy a felnőtté válás során előbb-utóbb mindenkinek kemény döntéseket kell meghoznia, és senki nem lesz ott, aki kitalálja helyettük, hogy mi hogyan legyen. Kapunk ugyan támpontokat, hogy egy bizonyos korban kinek hol kellene tartania, de önmagunknak kell rájönnünk, egyedül, hogy ez számunkra tulajdonképpen mit is jelent, hogy mi miben vagyunk jók vagy miben nem, merre vezet az utunk.

A Wonderlandet ketten írtátok. Miért?

Eszter: Ákossal mi olyan 13 éves korunk óta barátok vagyunk, csak aztán teljesen más területre sodort minket az élet. Én szerkesztőként dolgozom, ő pedig zenész lett. Mindig mesélte ezeket az elképesztő zenekaros sztorikat, és persze mondogattuk, hogy ebből könyvet kéne írni… Egy idő után pedig már nem csak beszéltünk róla, hanem komolyan el is kezdtük csinálni.

Wonderland

Fotó: a szerző felvétele

És hogyan ment a közös munka?

Eszter: Ákos az elején kijelentette, hogy ő nem fog úgy csinálni, mintha tudna könyvet írni, ezért a nyelvi megformálás az én feladatom. Úgyhogy előbb ő mesélt, a sztorikból együtt összeraktuk, hogyan és mit szeretnénk elmondani, aztán én nekiálltam megírni a kézirat első verzióját. Utána együtt elkezdtük csiszolni a szöveget. Sokszor dolgoztuk át, állandóan oda-vissza küldözgettük egymásnak a megírt részeket. Nekem az volt a legnagyobb nehézség, hogy egy olyan világról kellett írnom, amit nem igazán ismerek, hiszen sosem voltam benne. Ráadásul ebben a könyvben egy pasi az elbeszélő, az sem volt túl otthonos szerep… De ebben végig számíthattam Ákosra: ő garantálja a világ és a hang hitelességét.

Az feltűnt, hogy a főszereplő Ádám nőügyeit és belső vívódásait meglepő mélységgel és érzékenységgel ábrázoltátok.

Eszter: Igen, Ákos ezt úgy fogalmazta meg, hogy túl sokat picsog… Eleinte ez tényleg így is volt, de sokat dolgoztunk rajta, hogy megtalálja a saját hangját. Ő alapvetően ilyen karakter, szóval muszáj volt megtartani valamennyire az érzékenységét. Épp az ő elemző, vívódó alkatának köszönhetően tudnak összeállni az emlékei egy történetté.

Miért tartottátok fontosnak, hogy váltakozó idősíkokban meséljétek el ezt a történetet?

Eszter: Először lineáris felépítést képzeltük el, de úgy valahogy nem jött ki a lényeg. Az idősíkok összecsúsztatásával jobban ki tudtuk fejezni azt, ami a főszereplőben lezajlik: Ádám úgy dolgozza fel a vele történteket, hogy folyamatosan gondolkodik a múltbéli eseményeken, és analizálja saját magát. Ehhez viszont a linearitás nem lett volna hiteles narrációs technika.

A könyvben azt írjátok, hogy az ambíció fontosabb, mint a tehetség. Ákos téged kérdezlek, mint zenészt, hogy ezt mennyire gondolod igaznak?

Ákos: Teljesen. Erre nekem is rá kellett jönnöm, hogy így van. Ezt mutatjuk meg a két főszereplő karakterén keresztül. Adva van az egyik oldalon egy introvertált művész, a másik oldalon pedig egy gátlástalan, mindenen átgázoló figura. Az utóbbi nélkül az előbbi sem tud sosem érvényesülni.

Szintén fontos gondolat, hogy érdemes-e a fiatal zenészeknek a nagy öregekre hallgatniuk, vagy mindenképpen el kell követni azokat a hibákat, amelyekben szinte minden banda belefut. Ákos, te a zenész karriered során inkább hallgattál a szép szóra, vagy elkövetted a saját hibáidat?

Ákos: Ez olyan, mint a szülő-gyerek viszony. Hiába mondják a szülők, hogy nem lesz jó, a gyerek csak akkor érti meg, ha megtapasztalta, hogy valóban nem az. A bandáknál is így van: mindenki megy a saját feje után, azt gondolják, hogy megváltják a világot. Be kell kapni néhány pofont ahhoz, hogy az ember rájöjjön: nem volt minden hülyeség, amit a szakmabeli nagy öregek annak idején mondtak. Azt gondolom, hogy nem lehet senkit sem megmenteni a neki kijáró pofonoktól. És nem is érdemes. Mindenkinek végig kell járnia a saját útját.