Elmondom, hogy mi a bajom a koncertbeszámolókkal

Kiss Tibor

A múlt héten jártam egy koncerten, amiről itt írtam is. Akkor megpendítettem, hogy vannak fenntartásaim a koncertbeszámolókkal kapcsolatban, leginkább azért, mert mostanság nem olvastam igazán jót.

Persze nem azt mondom,

hogy nem léteznek jó koncertbeszámolók, csak a végeredmény azt mutatja, hogy jó koncertkritikát legalább annyira nehéz írni, mint jól megoldani a világ egyértelműen legnehezebb műfaját: az iskolai évzáró beszédet. Az iskolai beszédekhez hasonlóan a koncertkritikákról is nehéz leválasztani a kliséket és a bevett megoldásokat, valamint koncertekről nehéz úgy írni, hogy a cikk ne az újságíró koncertlátogatásának alibije legyen, hanem egy olyan szöveg, ami évekkel később is izgalmas lehet.

Mert koncertekről írni fontos. Fontos azért, mert (irtózom leírni, de) a zenehallgatási szokások változásával a koncertek egyre hangsúlyosabbak lesznek egy zenekar számára. Az legalábbis biztosnak tűnik, hogy még mindig sokkal többen állnak végig egy könnyűzenei koncertet, mint ahányan lankadatlan figyelemmel végighallgatnak egy lemezt. A világ gyorsul, kevesebb időnk van egy egymásra, a sajtburger is egyre hamarabb kész van a Mekiben, hát majd éppen poplemezeket fogunk az elejétől a végéig hallgatni.

Ezért kell arról beszélni,

hogy miért nem jó az, ha egy koncertbeszámoló kimerül abban, hogy ismertetjük a körülményeket, a zenekari program hosszúságát, illetve, hogy milyen öltözékben lépett fel a basszusgitáros. Persze tisztában vagyok vele, hogy egy beszámoló nem rugaszkodhat el nagyon az eseménytől, az olvasónak kell legyen arról valami benyomása, hogy milyen lehetett a koncert. De lehet izgalmasabb, hogy mi jutott eszünkbe egy koncert alatt, mint az, hogy mi történt.

A közepes koncertbeszámoló csak azok számára lesz izgalmas, akik ott voltak; vagy akik ott szerettek volna lenni, de nem tudtak, mert fájt a fejük. Egy jó beszámoló viszont a koncert utáni héten is izgalmas, valamint arra is alkalmas lehet, hogy olyanokat is rávegyen a koncertlátogatásra, akik egyébként inkább otthon maradnának. Persze a magyar popzenét nem az újságíróknak kell megmenteniük, de nem baj, ha segítenek.