Csurgó Csaba: Kukoricza, Agave, A borítót tervezte: Kuszkó Rajmund, Szerkesztő: Bordás Veronika, Korrektor: Boncz Éva, Oldalak száma: 672, Borítóár: 3680 Ft
A semmiből előbukkant magyar filmre hullik a díjeső: 12 kategóriában kapott Oscart a Kukoricza – de vajon miért csak én tudok erről?
Na, akkor most vegyük egymást nagyon komolyan! Mondom, mi a pálya: én írom a kritikát, te pedig szépen elolvasod az utolsó betűig. Vili? Ha nem teszed, annak nagyon-nagyon komoly következményei lesznek!
Oké, akkor vágjunk is bele. Van itt ez a Kukoricza. A János, vagyis a Jancsi. A történetét mindenki ismeri. Árva gyerek, akit a kukoricaföldön találtak, anyja, apja sehol. A srác felcseperedik, juhásznak áll, aztán Ilus képében jön a szerelem, ámde… A többit tudjuk.
Vagy mégsem? Esetleg rosszul tudjuk? Csurgó Csaba szerint igen, úgyhogy el-, vagy inkább újramesélte nekünk a sztorit.
Én pedig megnéztem ezt a 12 Oscart besöprő, ízig-vérig magyar mozit, a Kukoriczát. Főbb szereplők: Kukoricza János – Lengyel Tamás, Ilus – Parti Nóra, Ezredes – Reviczky Gábor, Frida – Ullmann Mónika (még az Írtam a bátyámnak egy dalt korából), Árnyék – Csuja Imre, Tibor huszár – Mucsi Zoltán, Róbert huszár – Scherer Péter, Az Ember, Akinek Be Nem Állt A Szája – Rudolf Péter.
Engem totál talajba döngölt, lenyűgözött, elvarázsolt ez a film. A képi világ, a pörgő dialógok, amiken egyik pillanatban sírva röhögtem, a másikban kacagva zokogtam. Na, és azok a 3D trükkök!
Valami itt nem stimmel, igaz? Hogyan játszhatna egy ma készült filmben a nyolcéves Ullmann Mónika? Különben se hallottál még soha Kukoricza című filmről, nem igaz?
Jó, lebuktam. Nincs ilyen film – sajna –, csak a fejemben. És neked is lehet, ha elolvasod a Kukoricza című regényt! Garantálom, mert Csurgó úgy írta meg a történetet, mintha eleve vászonra szánta volna. Nem csoda, hisz korábban ő követte el a röhögtetően szellemes Para, és a szintén rekeszizmokat támadó Megdönteni Hajnal Tímeát című mozikat: úgy tűnik, filmre forog a csávó agya.
https://www.youtube.com/watch?v=B89nDr4d7fQ
Most viszont kiderült, hogy regényt is tud írni. Méghogy tud? Elsőre nagyobbat alkotott a műfajban, mint sokan mások: megteremtette (végre!) a modern, nyugati színvonalú, mégis magyar fantasyt (nem a kardos, varázslós, inkább a steampunkos, thrilleres, és főleg kicsit sem kukoricázós fajtából). Fogta Petőfi juhászbojtárját, és berakta egy olyan alternatív Magyarországba, amin a leváltott, bénázó király után egy kegyetlen, rideg, önimádó vezető uralkodik. Csurgó Magyarországa egyszerre emlékeztet a Rákosi-, a Kádár- és a jelenkorra. A szarkasztikus humor takarásából olykor elő-előficcen valami torokszorítóan ismerős, valami hátborzongatóan mai. Mint például a balatoni halász keserű szavaiban:
Itt már senki sem azt mondja, amit gondol. Hát hogy lehet így beszélgetni egymással? Hogy lehet így fröccsözni? Ezt áruljátok el nekem! (321.o.)
Vagy mondjuk itt:
A nép boldogan hitte el, hogy őt megint megmentették valami rettenetes veszélytől, nem törődött semmi mással, csak hátradőlt kedvenc karosszékében, csóválta kicsit a fejét, szörnyülködött egyet mások romlott gonoszságán, aztán elmosolyodott, mert melegséggel a szívében nyugtázta, hogy a király a helyén van, pontosan teszi a dolgát, és őt a karosszékében semmi baj nem érheti, hiszen vigyáznak rá. (497. o)
Mert megmentve lenni jó. Csak épp ahhoz, hogy megmentő vezetőre legyen szükség, kell egy ellenség. A Kukoriczában ezzel sincs gond, a király és jobbkeze, az Ezredes kinevezik ellenségnek a kutyafejű tatárokat, akik eléggé mások ahhoz, hogy félni lehessen tőlük – s aztán már kezdődhet is a nyugdíjpénztár „megmentése”, a rezsicsökken…
Hogy jön ez ide? Bocs, írok itt összevissza hülyeségeket. A Kukoricza című regényben természetesen semmi ilyesmi nincs!
Van viszont lebilincselően izgalmas történetvezetés, pörgő jelenetek, eszement ötletek serege (a plüssöket csakis egy zseni találhatta ki!), hátborzongatóan jól megrajzolt karakterek és olyan párbeszédek, amiktől olykor padlót fogtam, máskor meg csak bámultam magam elé elgondolkodva. Komolyan mondom (írom): ritkán van ilyen remek olvasmányélményben részem (idén eddig csak egyszer, Szélesi Sándor regénye kapcsán). Olvasás közben gyakran evett a sárga irigység, de leküzdöttem, mert jobb örülni annak, ha felbukkan egy-egy új, kirobbanó tehetség, mint belepenészedni a gondolatba: „bár én írtam volna”. Azt is meg tudom mondani, méghozzá egész pontosan, hogy mikor éreztem ugyanilyen olvasói flash-t: amikor először került kezembe Gaiman Amerikai istenek című könyve.
Csurgó Csaba első regénye semmiben nem marad el tőle!
Ja, és fenyegetőztem itt az elején azzal, hogy komoly következménye lesz, ha nem olvasod végig a kritikámat. Bevallom: blöfföltem.
Viszont, ha a Kukoriczát is kihagyod…!
