Szesztay Csanád 14 éves kora óta fotózik, a képekkel közvetlen környezetét dokumentálja. Olyan alkotók voltak hatással rá, mint Henri Cartier-Bresson, William Eggleston, vagy Daido Moriyama. Tíz éven át a Szépművészeti Múzeum belső életét dokumentálta. Most Shortcuts címmel nyílt kiállítása a Massolit Books & Café kiállítóterében. Ennek kapcsán beszélgettünk.
Mindig fényképezőgéppel dolgozol vagy előfordul az is, hogy jó minőségű telefonnal csinálsz képeket?
Telefonnal is fotózom, de azok inkább csak vázlatok, amelyek azért készülnek, hogy emlékezzek különböző helyekre. Jegyzetfüzetnek használom ezeket a telefonos fotókat, nem publikálom őket. Másra alkalmasak a különböző eszközök. A mai telefonos kamerák felbontása remek, de a kis méretű szenzorok miatt nem tudnak érvényesülni a lencsék bizonyos optikai hatásai. Egy kicsit általánosított példa: a telefonnal készült képek minden pontja éles. Csak extrém helyzetekben lehet az élességgel játszani, illetve szoftveresen lehet az életlenséget imitálni. Ez egy fontos eleme a képeimnek, így nem tudok nélkülözni egy dedikált fényképezőgépet.
Ugyanakkor szeretem a telefonos fotózás kötetlenségét, törekszem arra, hogy minél minimálisabb eszközparkot használjak, mindennek el kell férni a táskában, amit nap mint nap magammal hordok. Ez a mobilos fotózás előnye: mindig mindenkinél van telefon, és persze a világon készült képek túlnyomó többsége nem igazán érdekes, így rengeteg helyzetről, eseményről készül fotó. Nagyon részletes és egyedi dokumentáció készül az emberek életéről, amibe érdekes belegondolni. A másik sajátossága a digitális és még szűkebben a mobilos fényképezésnek, hogy nincs tétje, mindenki bátran kísérletezhet és sok sok egészen formabontó kép készül ennek köszönhetően.
Digitális vagy analóg technikával dolgozol inkább?
Amikor fotózni kezdtem, még nem voltak digitális fényképezőgépek és nehezen adtam be a derekam később is, kb 15 évig filmre fotóztam, magam laboráltam. Az analóg workflow-nak van egy varázslatos lassúsága, amit nehéz otthagyni. Végül a technológia elég meggyőző lett ahhoz, hogy váltsak. A vizuális memóriánk hasonlóan működik, mint mondjuk amikor ételekről és ízekről beszélünk. Azt keressük, ami ismerős, komfortos, amihez emlékek kötnek. Filmre ma már nagyon kevesen fotóznak, de amit várunk egy fotó “kinézetétől”, az még mindenkiben analóg gyökerű. Ha ez az igény ki van elégítve, a néző nem akad fenn azon, hogy “hogy néz ki ez a kép?!” csak nézi a képet. Részemről az fontos, hogy a néző figyelmét eltereljem a képek technikai aspektusáról.
A kiállítás képei mind digitális kamerával készültek, de többen kérdezték, hogy milyen filmre fotózom? Ehhez a kiállítás fizikai valósága is hozzátesz: keveset nézünk képeket papíron, és ha valami papírra kerül, az valahogy analóggá válik.
Milyen gondolati háttérrel választod ki a képeid témáját?
A Shortcuts kiállítás régebbi munkáimból készült válogatás. Többnyire nem előre eltervezett céllal dolgozom, nálam van a kamera és talált dolgokat fényképezek, amelyek valamiért felkeltik az érdeklődésem. Nem tervezhető, amit csinálok. A most látható képeim 2013 és 2018 között készültek, előástam az elmúlt évek munkáit, és ezekből kezdett kikristályosodni több sorozat is. Ezekből az első a Shortcuts, ami szándékosan nélkülözi az átfogó témát, inkább vizuális napló jellege van, az egész a vizuális nyelvemnek egy esszenciális lenyomata.
Szempont lett, hogy olyan válogatás szülessen, ami nem viszi specifikusan egy irányba az asszociációt. Banális dolgok: vonatülés, növény, macska az utcán… Ezeket mindenki látja, ismeri és a képeken keresztül jöhet rá az ember, hogy nincs figyelemmel jelen az életében. A képek eseménytelensége invitál a befelé figyelésre.
A képeid között találkoztam egészen festmény-szerűvel is, ilyen például az úton áthaladó macska. Ezt milyen technikával éred el?
Sokat fényképezek vakuval és szeretem keverni a vakufényt az adott fénnyel. Szeretek azzal játszani, hogy technikából adódó véletleneket keverek bele a tudatos kompozícióba. Ez egy hosszabb záridővel készült felvétel, de rá van vakuzva, közben a macska mozdulatát követtem le a kamerával. Mivel a macska fehér, rajta tükröződött legjobban a vakufény, így ez kimerevedik. Azok a felületek, ahol az utcai fény dominál, a hosszabb záridő miatt bemozdulnak. Ez a “vegyes” fényhasználat sokszor segít valami rendkívüliséget adni hétköznapi dolgoknak is. Itt visszacsatolok a fentebb említett érzeti/vizuális memóriánkhoz: a tudatos világítást, kevert fényeket, a szín-játékot a reklámfotókhoz és filmekhez kötjük, így úgymond reflektorfénybe kerülnek az amúgy érdektelen, talált tárgyak a fotóimon. Valamilyen vélt jelentőséget kapnak. Ennek a sejtetés-játéknak nagy mestere például David Lynch, aki bizonyos jelenetek túldramatizált, teátrális megfogalmazásával vezeti meg a gondolatainkat. Érdekel a mozgókép és a hang/zene is, egyetem alatt megfordult bennem, hogy átmenjek operatőr szakra. A film, mint audio-vizuális csomag, érdekes lehetőségeket nyit.
Sok előtanulmányt vagy próbaképet készítesz a végső alkotás megszületéséhez?
Csinálok variációkat, a vaku miatt is, mivel keverem a különböző fények arányát. Amikor megvan egy helyzet, amit le szeretnék fotózni, arról készül három, négy vagy akár tíz felvétel is. Először a pontos expozíciót keresem meg az adott fényben, ehhez adom hozzá a vakut, majd komponálok. A kompozíciós részben mára nagy rutinom lett. Ha megtaláltam, amit le szeretnék fotózni, elég pontosan tudom, hogy a nálam lévő objektív milyen szögből és távolságból fogja “kiadni” azt a fajta képet, amit keresek. Látószögekkel néha szeretek kísérletezni, de vannak erős preferenciáim. A lencsék kiválasztásánál is fontos, hogy ne ez vonzza magára a figyelmet, a minél semlegesebb, megszokottabb érzetű gyújtótávolságokhoz gravitálok. Figyelmes vagyok fényképezés közben a kép teljes felületét illetően, de mivel a valóságot fotózom, óhatatlanul kerülnek véletlenek a képbe, néha az előnyére, néha nem. Ezeket is próbálom szűrni közben. Így viszonylag sok kép készül, de mindig érzem, ha megvan “A” kép, illetve ha megvan az, amit az adott helyzetből ki lehet hozni.
Mióta foglalkozol fotózással?
Gyerekkorom óta. Az első saját gépemet a tizennegyedik születésnapomra kaptam. Ekkor mentem gimnáziumba, kollégista lettem és a fényképezés elfoglaltságot és kapcsolódási pontot adott az új közösségemben. Volt egy tanárom, Bánhidy László képzőművész, akinek a visszajelzései sokat erősítettek a fotós identitásomon. Ha jól emlékszem, ’98 márciusában hívtam elő az első tekercs filmem. Nagyapámnak gyerekkorom óta járt az amerikai National Geographic magazin, szerettem nézegetni a bennük lévő képeket. Talán emiatt vonzott a dokumentarista vonal. Nagy hatással voltak rám Benkő Imre és Korniss Péter munkái a hazai fotósok közül, illetve Kertész, Bresson, Kudelka, Salgado… Ma is dokumentarista szemléletűnek tartom magam, de igazából sosem a fotók tárgya érdekelt, hanem a megfogalmazás maga: a formák, az arányok, a felületek. 2003-ban egy ukrajnai kirándulás alatt állt össze bennem, hogy miről is szól a fényképezés: ez a kompozíciós játék. Ezt tekintem a nulla pontnak.
Készítesz-e fekete-fehér felvételeket?
Még az analóg időkben szinte kizárólag fekte-fehérben fotóztam. Egyik nagy inspirációm egy japán fotós, Daido Moriyama életműve szinte kizárólag fekete-fehér felvételekből áll. Szerepel a terveim között, hogy visszatérek a fekete-fehér technikához. A Shortcuts anyagából, a kiállítás kísérőjeként készült egy funzine, ebben a képek vágott, fekete-fehér verziói láthatóak.
Melyik technikát használod szívesebben? A színeset vagy a fekete-fehéret?
A színes fotózást meg kellett szoknom, meg kellett szeretnem. A fekete-fehérnek van egy sajátos esztétikája, sokkal jobban érvényesül a kompozíció és a kevesebb információ miatt könnyebben megy el az absztrakt felé. Ez sokszor jót tesz, ezáltal könnyebb érdekes képet csinálni. A színes nem, vagy nem mindig segít absztrahálni, jobban a valóságban tartja a képet. Nekem az fontos, hogy úgy fényképezzek, hogy tudjam előre, hogy ebből színes lesz-e vagy fekete-fehér. Persze vannak véletlenek, és az is előfordul, hogy már a feldolgozás közben döntök úgy, hogy egy adott képnek jobban állna a fekete-fehér vagy éppen fordítva.
Bár említetted, hogy a tárlatnak nincs konkrét témája, mégis egységes érzete van. Mivel éred ezt el?
Mondjuk, hogy a témám a jelenlét. Yehudi Menuhin Az ember zenéje című könyvének előszavában az ember természetének kettősségéről beszél, amit a görögök apollói és dionüszoszi félként írnak le. Az apollói oldal tisztaságra és mértékletességre törekszik. A dionüszoszi oldal “fantasztikus és orgiasztikus” élményekre vágyik. Ez alatt nem a hedonizmus értendő, valós érzéki igényekről van szó. Azonban a fogyasztói társadalom gyors, “dopaminos” löketekkel próbálja kielégíteni a dionüszoszi oldal igényeit. A rendszer működésének velejáró veszélye az, hogy eltávolodhatunk ettől a fajta élménytől, esetleg véglegesen. Elveszthetjük a képességünket a jó, az igaz és a szép felismerésére. Insta posztok, tiktok videók vesznek minket körbe, nincs idő unatkozni és egzotikus utazásokra vágyunk a befelé fordulás helyett. Képeim a dionüszoszi érzetekben, érzékletekben gazdag jelenlét jegyében készülnek. Szeretném megpihentetni az emberek figyelmét. Próbálom elidőztetni őket arányok, harmóniák, érzetek előtt, hogy hosszabb-rövidebb időre belerévüljenek a képekbe. Épp úgy, ahogyan én a készítésük alatt teszem.
Meddig lehet a mostani tárlatot megnézni és mik a jövőbeni terveid?
Június 23-ig lehet látni a Shortcuts képeit a Massolit Books&Café-ban. Lesz egy hozzá kapcsolódó esemény a Kisdiófa Közösségi Kertben, június 1-én. Beszélgetni fogunk a fotográfia szerepéről a mindennapi életünkben a kert gondozóival és külső érdeklődőkkel. Több projekten is dolgozom jelenleg. Kettőt említek most név szerint. Az egyik egy a hangjáték/rádiójáték határán mozgó darab ami Vákum munkacímen fut. A darabon alkotótársammal, Dorsánszki Adrienn képzőművésszel közösen dolgozunk, és zenei részeket készítek hozzá. A darab forgatókönyvét, és plasztikus képi elemekben bővelkedő verseit Mechiat Zina írta. Ez az együttműködés nagyon izgalmas és új is. Június 27-én lesz hallgatható a Vákum élő adásban a Tilos Rádióban, este 8 órakor.
A másik projekt, ami finishben van “Amerika, az elvágyódás terei” munkacímmel egy közös gondolkodás és kiállítás szintén Dorsánszki Adriennel, Kergyó Zsófia kurátori munkájával. Ez az anyag tematikus, itt azzal foglalkozunk, hogy a hétköznapok szürkesége mellett mindannyiunkban vannak vágyak, illúziók egy jobb, érdekesebb életről. A szüleim generációjának Amerika volt ezeknek az álmoknak a lehetséges vagy vágyott terepe. Tulajdonképpen vágyképek lenyomatait keressük a hétköznapokban.
