Kobayashi Ken-Ichiro éppen ötven éve, 1974-ben hódította meg először a magyar zenerajongókat, amikor megnyerte a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyét. Akkor harmincnégy éves volt, ma nyolcvannégy és még mindig van ereje, energiája vezényelni. Sőt, még arra is vállalkozott, hogy Berlioz egy talán kevésbé ismert művével, a Fantasztikus szimfóniával ismertesse meg közönségét a Müpában.
Álmok, szenvedélyek, Bál, Jelenet a mezőn, Menet a vesztőhelyre, Boszorkányszombat – a tételcímek is jelzik, milyen változékony hangulatvilág és milyen fantáziadús kifejezésmód uralkodik ebben a zenében.
Kobayashi mester törékeny, ma már inkább apró termetű, vékony, de még mindig rendkívül rugalmas és mozgékony karmester. Az idő bár látszik rajta, szenvedélyesen, egész testével vezényli a zenekart. Minderre kotta nélkül vállalkozik, és egy olyan karmester dobogón áll, amelyen semmilyen megkapaszkodási vagy támaszkodási lehetőség nincs. Kiáll a dobogó legszélére és ott egyensúlyozza-hajladozza végig a zeneműveket, a néző aggódik, nehogy egy-egy lendületesebb mozdulatnál leessen a dobogóról. De egy idő után rájövünk, őt tényleg nem kell félteni, óriási rutinja van, számtalan koncertestével a háta mögött.
A japán Iwakiban született karmester már tízévesen eldöntötte, hogy zeneszerzéssel fog foglalkozni, de végül a karmesteri hivatásban találta meg önmagát. A magyarországi győzelem előtt hazájában dirigált, majd elérkezett 1974 és a budapesti verseny. Egy 2017-ben készült interjúban elmondta, hogy a jelentkezési határidő lejárta után látta csak meg a verseny felhívását egy újságban, ezért különböző kapcsolatait próbálta bevetni, hogy bekerülhessen a mezőnybe. Végül befogadták a versenybe, de a dirigálandó darabokkal szembesülve majdnem megfutamodott a megmérettetés elől. Végül a verseny egy nagyon komoly fordulópontot jelentett az életében. Mivel mindkét magyar csatorna közvetítette a versenyt, az emberek megjegyezték az arcát és sokan felismerték.
A verseny egy hónapon át tartott az előválogatásokkal együtt, és nagyon változatos skálán mozogtak azok a darabok, amelyeket vezényelnie kellett. A győzelem után rengeteg európai meghívást kapott, és karrierje szárnyalni kezdett. Mélyen tiszteli Kodály Zoltánt és elkötelezett a magyar kultúra iránt.
Családjában több, zenével foglalkozó személy található, így nem ő az egyetlen, aki a komolyzene mellett tette le a voksát. Számos kitüntetéssel rendelkezik, tevékenységét Liszt-emlékéremmel, továbbá a Magyar Kultúráért Díjjal ismerték el, illetve megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést. 2010-ben a Magyar Kultúra Követe cím birtokosa lett.
Most a Nemzeti Filharmonikusok Zenekarát vezényelte a Müpában, akikkel összeszokott csapatot alkotnak. Az együttesnek 1987 óta volt vezető karmestere, később örökös tiszteletbeli karnagya. Hosszú együttműködésük megkoronázásaként nem is választhattak volna változatosabb művet a Fantasztikus szimfóniánál. Erről a műről és Berliozról való kapcsolatáról Heinrich Heine jegyzett fel egy mulatságos anekdotát, mely így szól:
„Az élénk, beszédes fiatalember, aki mellettem ült a páholyban, megmutatta nekem Berliozt, aki a terem végében, a zenekar hátsószélén ült, az üstdob mögött, merthogy azon játszott.
Látja ott elöl azt a duci angol hölgyikét? – súgta szomszédom. – Ő Miss Smithson, akibe Berlioz három évig halálosan szerelmes volt, és e szenvedélyének köszönhetjük a most elhangzó szimfóniát. – És valóban: ott, a színpadhoz legközelebb eső páholy első sorában ült a Covent Garden ünnepelt színésznője, akiről Berlioz le nem vette a szemét, és ha pillantásuk találkozott, úgy ütötte a dobot, mint egy eszelős.”
Később ő lett Berlioz felesége, és ekkor a zeneszerző már nem ütötte ennyire szenvedélyesen a dobot. Pedig a feljegyzések szerint olyan elemi erővel szerette a nőt, ami majdnem megőrjítette. A zene első igazi romantikusának tartott zeneszerző 150 főből álló szimfonikus zenekart állított össze, bár eredeti elképzelése 460 fő körül mozgott. A Fantasztikus szimfóniát első jelentős műveként tartják számon. Már a mű forrása sem mindennapi, De Quincey könyve, az Egy angol ópiumevő vallomásai adja a kiinduló alapot. A rendkívül eredeti alkotásba mindenképp érdemes bele- vagy akár végighallgatnunk:
A koncert végén Kobayashi megindító szavakkal beszélt pályájának közeledő végéről és felvázolta annak lehetőségét, hogy talán ez volt az utolsó alkalom, hogy budapesti illetve magyar közönség előtt játszott. Azt hiszem, őszintén reménykedhetünk abban, hogy nem így lesz, de ha mégis ez a búcsú, akkor az a legméltóbb megkoronázása volt egy hosszú és rendkívül értékes karmesteri pályának. A magyar közönség mindenesetre még visszavárja a mestert.
