Ez év szeptemberének elején rendeztek minikonferenciát gazdagság és szegénység témakörében Droppa György közéleti ember, környezetvédő közíró szervezésében Gödön. A konferenciáról Nógrádi Gábor korábbi írásában olvashattatok. Ennek apropóján észszerűnek látszott az ott elhangzott gondolatokat írásos formában összegyűjteni. A hozzászólásokat mától a gazdagság és szegénység címke alatt itt olvashatjátok. Harmadikként Szalai Kriszta (a weboldala) írását közöljük:
A szegénység hatalma vagy a hatalom szegénysége
Mi nem szegények vagyunk! Mi így élünk! – mondta nemrégiben egy liberális kérdőmondatra egy, a jelen kormányra szavazó, szemmel láthatóan nehézségekkel küszködő ember. És igen. Mi a szegénység? Ha nem a szót akarjuk értelmezni, hanem a különbözőségekről beszélni, az sokkal izgalmasabb. Rubik Ernő mondta: azért nincs neki valami, mert lehetne, de nincs rá igénye. Persze ez választás kérdése volt nála, hisz milliomos volt, dönthetett. De dönthet-e a nyomorgó család? Amely észre sem veszi, hisz ő úgy él, ez a természetes neki. Igaz, azért a szomszéd nyugdíjas néni fáját csak átpakolja magának a szegény, hiszen mégsem akar úgy élni. A néni meg a tűzifaszámlát szorongatva nem akar szólni. Mert nem mer. Csak csendben barátoknak. A rendőrnek úgyis minek.
Nehéz a szívem a kérdéstől és a választók nehézségétől. Mi mit tudunk tenni helyettük?
Két éve Budapestre szerveztem, a II. kerületiek anyagi segítségével 57 mélyszegénységben élő gyermeket. Iványi Gábor egyháza, a MET által fenntartott kollégiumokból, iskolákból jöttek. Némelyek tízen élnek egy szobában, fürdőszoba semmi, s voltak, akik nevelőszülőket gazdagítottak, s ők mégis, több testvér, kollégiumban laknak. A kísérő felnőttek elmondták, hogy csak a pesti útra ruházták fel őket, amúgy coki, ahogy mondják a semmire. A kislány testén csikkelnyomások emlékeztettek édesanyjára. Ő, ők, a gyerekek szegények, mert nincs szerető gondoskodó körülöttük. Kivéve a pedagógusok, akik mégiscsak idegenek. A II. kerület polgármesterének jó hírére, nagy lelkére megnyílt egy négycsillagos szálloda. „És reggelire azt ehetek, amit szeretnék?” − kérdezte egyikük.
Jót tettem-e? Jót tettünk-e a jövőképükkel? Nem akarnak-e majd mindenáron úgy élni, ahogy itt Pesten, ahol mindent megkaptak a luxusszállodában? Kavarogtak bennem az érzések, elnézve az ártatlan kislányokat. Nem akarnak-e majd látszólag könnyű pénzszerző munkát találni, hogy megismételjék azokat a pazar körülményeket? Nem is kell keresniük. Az egyik, úgy tizenötéves fiú szerelmének kezét fogva mondta büszkén − épp a Parlamenthez lefelé vezető lépcsőn −, hogy ő strici lesz.
Jót tettünk-e a jövőképükkel? Vagy már eleve volt jövőképük. Kinek milyen? A „mi nem vagyunk szegények, mi így élünk” vagy a „nekünk úgyse lesz jobb” vagy a stricivonal, a mások tárgyként való kihasználása lesz a jövő? Hát mivel teszünk jót?
Már gyerekkoromban is a világ gyerekeit akartam megmenteni… De huszonévesen rájöttem, van itt elég dolog Magyarországon. És bár ma már alapszolgáltatás az okosteló, az informálódás, a tettek vágya, az önképviselet vágya, a felismerése nem jár a szolgáltatással.
Nem tudom magamra venni a megoldást, annak hiánya a mindenkori kormányok bűne. De a legfőbb bűn a manipulálást, a leépítést elkövető vezetők bűne. Nem is kis bűnök ezek. Égbe kiáltó bűnök, ahogy 1997-ben a Katolikus Egyház Katekizmusába is beleírták:
„Bűn a népek sanyargatása, szegények, árvák, özvegyek sanyargatása; a munkások bérének igazságtalan visszatartása. Bűn az értelem, az igazság és a helyes lelkiismeret elleni rossz cselekedet; az Isten és a felebarát iránti igaz szeretet hiányossága bizonyos jóhoz való rossz ragaszkodás miatt. Megsebzi az ember természetét, és támadja az emberi szolidaritást. Így a bűn az embereket bűntársakká teszi, és uralomra segíti közöttük a bűnös vágyakat, az erőszakot és az igazságtalanságot. A bűnökből olyan társadalmi helyzetek és intézmények erednek, amelyek ellentétesek az isteni Jósággal. A bűn struktúrái a személyes bűnök kifejeződései és következményei. Áldozataikat arra késztetik, hogy ők is bűnöket kövessenek el.”
Analóg értelemben társadalmi bűnt hoznak létre. Ez történik. És hagyjuk. És bűnössé válunk a hallgatással. A legitimálással. Vagy azt mondjuk: de hát ő így él. Nem szegény! Mi az, amit nekünk másokért kell tennünk? Ez itt a kérdés. Ez is. Felszólalni? Helyette?
Nemrégiben egy színházi előadás próbáin folyamatosan felszólaltam egy, számomra égbekiáltó bántalmazás ellen. Mert az üvöltözés, a megalázás, a rángatás, a fizikai ütés mi más? A fenyegetés mi más? Ám a többiek hallgattak, sőt fel sem tűnt nekik. A bántalmazott lett idegesítő tényező. Miért nem lehet miatta haladni? Így járunk a szegénységgel. Zavaró tényező. Inkább ne is nézzünk oda. Ja, meg jó úgy nekik.
Szóval mi nem vagyunk rosszak. Mi ilyenek vagyunk. És akkor minek is írnak a katekizmusban, egy hangosan keresztény országban a bűnről, ha senki nem olvassa? Ha te most ezt olvastad, te mit tennél? Mit teszel? Mit tudsz tenni? Kérdezd meg, hogy van! Ahogy fiataloknak szoktam mondani, mikor érdeklődnek, hogyan tudnak segíteni a hajléktalanoknak. És majd szó szót követ.
A hatalomról, az ő szegénységükről most csak annyit, magamat plagizálva, legyen elég négy alom: alázat, szakértelem, emberszeretet és hit. Hit, hogy az előző három bőven elég.
Szalai Kriszta
