SFJAZZ Collective – Müpa, 2022. június 24.
Sokan hiszik azt, hogy a dzsessz valami elvarázsolt, saját köldökét nézegető, bizarr műfaj, amelynek művelői kizárólag sznoboknak szóló, öncélú improvizációk végeláthatatlan sorával untatják a belterjes múltidézéstől kardjába forduló közönséget. Ha létezik ennek a vélekedésnek ékes cáfolata, akkor azt úgy hívják: SFJazz Collective.
Igen, jól gyanakszik a kedves olvasó, a zenekar nevében található SF valóban San Francisco-t jelöli: idestova tizennyolc esztendeje itt hívta életre a patinás helyi dzsesszfesztivált 1983 óta szervező brigád azt az állandóan változó tagságú, kilenc virtuózt számláló formációt, amely muzsikuslegendák saját képére szabott dalai mellett az aktuális zenészgarnitúra szerzeményeivel mond el mindent, amit a világról tudni érdemes. Bár csupán három évet töltött az együttesben, a korábbi tagok közül feltétlenül ki kell emelnünk az egyik alapítót, a csodálatos szaxofonost, Joshua Redmant, hiszen 2004-ben az ő (és Randall Kline) fejéből pattant ki a műfaj sokszínűségét és életrevalóságát példásan demonstráló formáció ötlete. A kollektíva koncertjei mellett előszeretettel vesz részt Frisco környékén különféle zeneoktató projektekben, évente változó repertoárját pedig limitált példányszámú lemezeken kínálja az örökkévalót otthonában őrizni kívánóknak.
Mi azonban szerencsésebbek vagyunk még ezen kiválasztottaknál is, hiszen pénteken élőben láthatjuk és hallhatjuk ezeket a káprázatos muzsikusokat, akik tudják – és a zenekar működési kódexében foglalt egyenrangúságukkal állandóan hangsúlyozzák is –: a csillagok megfelelő együttállása esetén az egész sokkal több lehet, mint a részek egyszerű összessége. Mindazonáltal nem érdektelen vetni egy pillantást az SFJAZZ Collective közreműködőinek idei névsorára, hiszen a zenészek között jó néhány olyan sztárt találunk, akik zenekarvezetőként is igazi húzónévnek számítanak dzsesszkörökben.
Az énekesnő, Gretchen Parlato és a kollektíva nemzetközi legénységének jelentős része – egyéb nagy nevek mellett – játszott már a kiváló Terence Blanchard és a nem kevésbé nagyszerű Pat Metheny társaságában. Különféle szervezetek díjaival tele a padlásuk és persze jelölték őket számtalan Grammyre is (amelyből néhányat haza is vittek). A színészként is gyakorta vitézkedő Martin Luther McCoy itt énekesként és gitárosként egyaránt különleges fókuszt kap, Warren Wolf pedig ellenállhatatlan vigyora mellett szédületes vibrafonjátékával vívja ki rendre a hozzáértők és az outsiderek elismerését.
A magyar származású felesége révén Budapestre szinte hazajáró zenekarvezető, Chris Potter csupán első évét tölti a csapatban, ám ez nem akadályozza meg a 150 lemezfeltétellel a háta mögött igazi dzsesszveteránnak számító szaxofonost, hogy tökéletes összhangban fújjon a kollektíva egyik legrégebbi tagjával, az annak idején Dizzy Gillespie-vel is együtt játszó David Sánchezzel. A fúvósszekció harmadik tagja, a trinidadi születésű Etienne Charles a new orleans-i hangzásvilágot adja a közösbe, a Venezuelából elszármazott pianista, Edward Simon pedig a latinos zongorafutamokért felel.
És akkor még nem említettük az óramű pontosságú, ám a Rolexnél jóval fantáziadúsabb ritmusszekciót, a basszista Matt Brewer és a dobos Kendrick A.D. Scott kettősét, akik olyan lüktetést kölcsönöznek a számoknak, hogy attól még Pinokkió is rögtön Fred Astaire-ré változik.
Aktuális turnéjukon eme káprázatos muzsikusok vadonatúj szerzeményeikben korunk megannyi égető kérdésére (pandémia, faji előítéletek, politikai szélsőségek, stb.) reagálnak, s közben egy pillanatra sem felejtkeznek el Chris Potter alapvetéséről:
„Ha jó dzsesszista akarsz lenni, mindent meg kell tanulnod a zenéről. És legalább ilyen fontos, hogy legyen ízlésed ahhoz, hogy ebből mit felejts el, amikor játszol.”
Ugye, hogy nem is olyan bonyolult?
