Sándor Júlia dramaturg
Knut Hamsun önéletrajzi ihletésű regénye, az Éhség 1890-ben jelent meg először. Az élete alkonyán a fasizmusba belehabarodó Nobel-díjas ifjúkori művét – a rendező Nagy Péter Istvánnal együttműködve – Sándor Júlia dramaturg adaptálta a Trafó színpadára, vele beszélgettünk.
Miért választottátok pont az Éhséget? Végül is ez egy 130 éve megírt könyv, amiből egyszer csak úgy döntöttetek, hogy írtok egy darabot…
Nem előzmények nélküli vállalkozás az Éhségből színdarabot csinálni, nekem is volt már róla előzetes ismeretem, mert láttam Ascher Tamás rendezésében a Kamrában. Azt Forgách András adaptálta, és 2009-ben volt a bemutató. Nálunk Nagy Péter István dobta be az ötletet, de én is rákaptam. Pályakezdők voltunk, Pepének diplomarendezése volt, a látványtervező, Devich Botond is egyetemistaként került bele. Így nagyon könnyen tudtunk kapcsolódni a pályája elején járó, útját kereső 29 éves srác 1888-ban történő vergődéséhez, hogy végre művészként elinduljon. És láttuk a lehetőséget arra is, hogy a közegben, ahol ő – itt még inkább több ígérettel, mint sikerrel – elindul, tükröztetni tudjuk a mi környezetünkre, és amit szívesen elmondanánk a minket körülvevő társadalomról. Ezekből mind következett, hogy új adaptáció is készüljön.
A hasonló élethelyzet ellenére azért a világ nyilván rengeteget változott a regény megírása óta eltelt időben. Mennyire nehezítette ez meg az adaptálást?
A regény egy szűkebb és fókuszáltabb részét ragadja meg a társadalomban való létezésnek, és azt sem szociografikus igénnyel. Az egész inkább úgy jelenik meg, ahogy az éhes főhős elméjében tükröződik, erre mi rá is erősítettünk. A címben levő éhség is egyszerre konkrét és metaforikus, és így az egészben sem az számított, hogy egyértelmű megfeleléseket találjunk a két korszak között. A regény is játszik vele, de számunkra aztán végképp allegorikus például ahogy a cselekmény a sarki éjszaka sötétsége felé tart. És mi szerettük is ezt, szerettük volna játékba hozni azt a közeget, amiben a regény játszódik, mert egy ilyen távolításon keresztül sokkal termékenyebb színházilag fogalmazni. Vagy például tudtuk, hogy felismerhetően budapesti felvételeket fogunk vetíteni, úgyhogy én igyekeztem a főhősnek egész oslói sétaútvonalakat hozzáírni. Ez egyfajta játék is, mert valójában nem vagyunk sem ott, sem itt, mégis csomó mindenre ráismerünk, onnan is, innen is.
Így például – egyrészt azzal, hogy ti is ugyanabban a korban voltatok nagyjából pályakezdőként, másrészt a magyar viszonyok miatt – a megalkudni/nem megalkudni kérdése eléggé benne van, nem?
Azt hiszem, az előadásban ez is más értelemben kerül elő, mint a regényben. A regény feldobja, hogy erről beszéljünk, mert van egy makacs, büszke, a jég hátán is megélő srác, aki olyan értelemben egy megalkudni nem tudó valaki, hogy például amellett nagyon erősen kitart, hogy ő író lesz, ha éhen hal is. A mi világunkban nagyon más típusú megalkuvások helyzetei vannak, és ezeket már mi raktuk pluszban az előadásba. Bár mostanában ezekben a helyzetekben is egyre erősebb az egzisztenciális tényező, és a bemutató óta az egész problémakör egyre csak élesedett.
Hamsun elég ellentmondásos személyiség volt: irodalmi Nobel-díjat kapott, amit később, amikor teljesen a fasizmus híve lett, felajánlott Goebbelsnek, előkészítvén ezzel a saját hitelvesztését és bukását. Ti ezt is belehoztátok az előadásba…
Igen, ez azonnal kérdéssé vált, mert 2019-20-ban, amikor a darabot csináltuk, különösen erős volt a közbeszédben azoknak a témáknak a jelenléte, hogy mit kezdjünk azzal, ha egy jelentékeny emberről kiderül valami, ami a megítélését gyökeresen megváltoztatja. Adekvát válasz-e a cancel culture? De amikor egy ilyen műhöz nyúlunk, akkor szerintem magunknak is fel kell tenni azt a kérdést, hogy kezdünk-e ezzel az életrajzi ténnyel valamit, reflektálunk-e valamilyen módon rá? Mert Hamsun történetéhez ez is hozzátartozik, de leegyszerűsítés lenne ez alapján vagy ezt figyelmen kívül hagyva olvasni az egész életművét. Ezek olyan életrajzi infók, amiket általában a színlapra szoktunk ráírni, de itt úgy döntöttünk, hogy az előadás témájává is tesszük: a fiatal Hamsun mellett színre lép az öreg Hamsun is. Szerintem nagyon izgalmas feszültséget tud teremteni a néző szempontjából az, hogy mélyvízbe dobjuk, hiszen az öreg Hamsun Hitlerről írt nekrológjával kezdődik maga az előadás, tehát azonnal elültetjük a néző fejében ezt a gondolatot, hogy „te most egy történet elejét fogod látni, aminek ez lesz a vége”. De nem kötjük össze a két végpontot, és nem mondunk ítéletet, ezért mindenkinek magának kell eldöntenie, mit kezd ezzel.
Gyakran dolgozol együtt Nagy Péter Istvánnal. Hogyan kezdődött?
Pepe másodéves volt a fizikai színházi koreográfus-rendező osztályban, és a Bakkhánsnőkbe, amit ő rendezett a saját osztályával, hívott először dramaturgnak 2016-17-ben, amit szorosan követett a celldömölki Szentivánéji álom, ahol valamit nagyon elkaptunk. Én akkor voltam negyedéves, és onnantól kezdve rövid időn belül sokat dolgoztunk együtt. Az Éhség már a nyolcadik közös munkánk volt.
Mi az, amit ennyire megtaláltatok egymásban?
Nagyon szeretek vele közösen a világról gondolkodni, és nagyon szeretem azt is, ahogyan a színházról gondolkodik. Párbeszédben vagyunk. Elég különböző helyről hozzuk a tapasztalatainkat, de körülbelül ugyanazt tartjuk értéknek. És mindkettőnkben igény van a kritikai gondolkodásra, arra, hogy a dolgokat összetettségükben nézzük, és aztán úgy is mutassuk be.
Pályád elején rögtön a TÁP-színházhoz kerültél. Ez azért eléggé mélyvíz.
Bizonyos szempontból igen, mert rögtön az első munkám a Trafó nagyszínpadára került, de érdekes módon én nem éltem meg mélyvízként, nem volt bennem szorongás emiatt. Mondják a színészek, hogy egyre jobban szoronganak, ahogy öregszenek, ezt én író-dramaturgként is érzem. A Korrup Schőn egy jó lehetőség, egy jó játékhelyzet volt, és nagy lelkesedéssel is voltam benne, pedig nagyon elején voltam még a dramaturg szaknak is, tehát abból fakadó magabiztosságom sem lehetett, hogy én már régóta tanulok erről. De valahogy nem volt stressz, és jól is sikerült. Valószínűleg a TÁP légköre is okozta, nekem egy második iskola, egy képzés melletti képzés volt ott lenni. Körülbelül három évig dolgoztam velük, nagyon sok mindent tanultam, hatásmechanizmusról, a humor működéséről, jó kurzus volt.
