+ Interjú

Víkingur Ólafsson: a magyarok mindenhol ott vannak a pályámon

Víkingur Ólafsson zongoraművészt Los Angeles-i turnéja alatt csípem el, hogy beszélgessünk a legújabb lemezéről és szeptember 22-i koncertjéről.

Víkingur Ólafsson zongoraművészt Los Angeles-i turnéja alatt csípem el, hogy beszélgessünk a legújabb, Mozart és a kortársak című lemezéről, illetve az ezen alapuló szeptember 22-i koncertjéről a Müpában. Az időeltolódás ellenére (szegény művész úrnak már reggel nyolckor a Zoom előtt kell ülnie, miközben én a délutáni teámat kortyolgatom) percek alatt egymásra hangolódunk. Ezt az interjút ne csak akkor olvasd el, ha szereted Mozartot és korát, hanem akkor is, ha éppen szükséged van egy nagy adag magyar nemzeti büszkeségre – ugyanis utóbbiból sem lesz hiány!

Hogyan kezdődött a karriered?

Számíthatjuk akár a születésem előtti időkből is. Édesanyám zongoratanár, édesapám építész, de zeneszerző is. Berlini diákéveik alatt elég szerényen éltek, ám ekkor elhunyt az apai nagyapám és hagyott rájuk némi pénzt. A szüleim az egész összeget arra fordították, sőt, még némi hitelt is felvettek hozzá, hogy vegyenek egy óriási zongorát. Ez volt az egyetlen “értékes” tárgyuk sok évig. Reykyavíkban, ahol születtem, egy kis lakásban éltünk, egy szobán osztoztam a lánytestvéreimmel, és a mai napig meghatározó számomra, hogy a szüleim a talán kényelmesebb élet, nagyobb ház vagy akármi helyett inkább a zongorát választották.

Szóval Izlandon nőttem fel, és volt egy zongoratanárom, aki a pesti Zeneakadémián tanulta a szakmát. Kiskoromtól fogva játszatott velem magyar zenéket is, leginkább Lisztet, Bartókot. Tizenéves voltam, amikor egy nagyon fontos emberrel, az Indianapolisban oktató Sebők Györggyel hozott össze a sors. Ő fantasztikus muzsikus és tanítómester egyaránt, rengeteg mindenre általa nyílt rá a szemem. 12-13 éves korom körül elkezdtem nagyon komolyan gyakorolni, és bár csodagyerek nem voltam, azért így is felfedezték, hogy van tehetségem a zongorához. De Izlandon nincs sok lehetőség arra, hogy a profi pianisták képezzék magukat, így a gyermekkorom máshogy telt, mint a tipikus zenészgyerekeké: sokkal nyugalmasabban, békésebben.

Utána mi következett?

Miután egyre komolyabban vettem a gyakorlást, hamarosan játszhattam az Izlandi Filharmonikusokkal sok más egyéb mellett. Emlékszem, Ligeti is a repertoárom része volt – az ő művei akkor nagyon új zenék voltak, néhány alig pár évvel azelőtt született, hogy én eljátszottam őket. Ezután New Yorkba költöztem hat évre, ahol a Juilliardon tanultam. Itteni egyik fontos tanárom Jerome Lowenthal volt. Ezt az új Mozart-albumot neki ajánlom a kerek születésnapjára: nemsokára 90 éves lesz.

Emellett volt még egy fontos találkozás az életemben, a Bartók-tanítvány Sándor Györggyel, aki még a negyvenes években adott elő Bartók-ősbemutatókat. Gondolhatod, hány éves lehetett, amikor én találkoztam vele! Játszottam is neki, természetesen Bartókot. Nem győzöm hangsúlyozni ezt a sok magyar vonatkozást a karrieremben. Talán az izlandi és magyar népzene hasonló hangzása lehet az oka, ahogy a nyelvet kezelik, az első szótagokat hangsúlyozzák? Ki tudja? De a magyarok valahogy mindenhol ott vannak a pályámon.

Na igen, jó sok magyar név hangzott már el, amióta beszélgetünk… 

Igen, egészen különleges ez a kapcsolat, ami más nemzetekkel valahogy nem alakult ki így. Bartók például nagyon fontos nekem, édesanyám többek között a Mikrokozmosszal kezdte a zenei nevelésemet. Édesapám pedig Kurtág György nagy rajongója, amit meg tudok érteni: ő tényleg a XX-XXI. századi zenei élet egyik legfontosabb formálója. A magyarok közül még nagy kedvencem Várdai István csellista, akivel rendszeresen fellépünk duóként, és olyankor úgy érzem, mintha egy testvérrel állnék együtt a színpadon. Tavaly játszottunk együtt a Müpában, csak sajnos nem lehetett bent a közönség. Ja, és az is magyar vonatkozású, hogy életemben egyszer vettem részt zongoristáknak kiírt versenyen, még a juilliardi tanulmányaim során 2008-ban, és akkor is Bartókot játszottam.

Mi történt, miután kijártad az iskolákat?

A Juilliard után magamra voltam utalva pár évig. Nem sokat koncerteztem, ami volt, az is inkább kicsinek számított, de én minden fellépést nagyon komolyan vettem. Kísérleteztem, magamat tanítottam, és a figyelmem egyre inkább J.S. Bach, Mozart és Chopin felé fordult. Úgy 2011, 2012 körül aztán egyre több felkérés jött nagyobb koncertekre is. Az igazi áttörést mégis pont egy kisebb kapcsán értem el, ahol pár ember a Deutsche Grammophontól meghallgatta, ahogy a Goldberg-variációkat játszom, és felajánlották a közös munkát. Innentől számítom azt, hogy hirtelen sok ember ismerte meg és értékelte a munkámat.

A koncerted programja nagyon hosszú, és csupa XVII-XVIII. századi zene, sőt, még Liszt neve is felbukkan egy Mozart-darab kapcsán. Három esetben pedig a te neved is ott van a zeneszerzőé mellett. Mi ezeknek a műveknek a története?

Ezeket én hangszereltem. A két Cimarosa-mű a modern zongorához már eléggé limitált lehetőségeket kínál, úgyhogy adtam hozzá harmóniákat, amelyek az eredetiben nem voltak. Ezek apró változtatások, de így a magam képére formáltam a darabokat. A Mozart-mű viszont tényleges transzkripció, ugyanis a Cimarosákkal ellentétben ez nem billentyűkre, hanem vonósnégyesre íródott eredetileg. Mindig elképzeltem, hogy hangozhatna ez zongorán, és amikor ténylegesen megpróbáltam, elakadt a szavam, olyan gyönyörű volt. Persze az eredetinél nem jobb, de azért nem is rosszabb, csak más.

Miért éppen ezzel a történelmi korszakkal foglalkozol?

Lenyűgözőnek tartom Mozart életének utolsó tíz évét, vagyis a 25 és 35 éves kora közötti időszakot. “Mozart, a csodagyerek” sokkal több figyelmet kap, de szerintem az élete vége egészen döbbenetes volt: a zenéje egyre jobban kiterjedt, nagyobb, komplexebb, részletgazdagabb, izgalmasabb lett. Számomra ez Mozart. Amúgy is érdekes életet élt akkoriban: már nem számított fiatalnak a kor viszonyai között, és minden apró elismerésért keményen meg kellett küzdenie.

Lázadt az apja ellen, aki olyan szinten kontrollálta az életét, hogy még a Constanze Weberrel való házasságtól is el akarta tiltani az akkor már felnőtt fiát. Emellett a korszak hatalmaskodó figuráival is sok konfliktusa volt Mozartnak, sokszor utasították el a saját földijei Salzburgban és Bécsben is. De ezek a nehéz idők hatalmas zenei teljesítményekhez vezettek. Mozart 1781-ben felfedezte magának J.S. Bachot – a lemezem is nagyjából itt veszi fel a fonalat. A késői Mozart-darabok a legkifejezőbbek, legeredetibbek, és mondhatjuk, hogy ez a zene már megelőzte az idejét. Szomorú, hogy szerzőjük ennyire fiatalon meghalt. Ha megérhette volna a társadalmi átalakulásokat, az új korszakban már könnyebb és sikeresebb lehetett volna az élete.

Érdekes, hogy próbálod kiléptetni Mozartot a csodagyerek-skatulyából, hiszen téged is eléggé ebbe tettek. Mindenhol megírják rólad, hogy abszolút hallásod van, képes vagy a szinesztéziára…

Az embereket mindig is foglalkoztatta a fiatalság, a rendkívüliség misztikuma. Aranyos vagy, hogy ezt mondod, de Mozarthoz senki sem hasonlítható, mind olyan aprók vagyunk hozzá képest! De amúgy igaz, hogy a zenészek életét széleskörű érdeklődés övezi. Én szerencsés voltam, amiért Izlandon nőttem fel, nem mondjuk Moszkvában, Pekingben, New Yorkban vagy Londonban. A versengés kimaradt az életemből, fogalmam sem volt mások teljesítményéről, csak azért zongoráztam, mert szerettem ezt csinálni. Jól jártam ezzel, mert a karrierem kevésbé szólt a stresszről, inkább az örömről, a felfedezés és feltalálás izgalmairól. Persze az is fontos, hogy fegyelmezettek legyünk és mindig jobbak akarjunk lenni, de ha a lelkünk mélyén nem élvezzük, amit csinálunk, akkor nem leszünk jók benne.

Sokat beszéltünk Mozartról, de miért vetted be a kortársait is?

Mert Mozart is a saját korának gyermeke volt. Sokszor csak róla és a zsenialitásáról van szó, de amúgy ő nagyon is része volt az akkori társadalmi életnek. Kíváncsi emberként mindenféle hatást beengedett a zenéjébe. Egyébként meg sokszor játszottam a többiek zenéjét is, és úgy állítottam össze az albumot, ahogy leginkább meg akartam mutatni ezt a világot az embereknek. A darabok egymásba olvadnak, szinte megmondhatatlan, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Úgy hangzik, mintha egyetlen zenemű lenne, egy kollázs-alkotás sok különböző elemből, és alig várom, hogy eljátszhassam Magyarországon. Jó lesz újabb magyar vonatkozású élményeket gyűjteni…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top