+ Irodalom

Elvtársak és másként gondolkodók – Az Élet és Irodalom 2020/32. számából

élet és irodalom

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Almási Miklós Kutyák és emberek című esszéje az új magányról szól.

„A társas magány fogalom, ha jól emlékszem, Sartre-tól ered. Együtt élsz valakivel, sok minden közös, sok mindent megosztasz vele, ő is veled, és mégis a leglényegesebb ügyekben magadra vagy hagyatva: mintha társ nélkül lennél, egyedül kell döntened. Ebben az esetben hiába van kutyád, nem segít, legfeljebb kedélyed támasza lehet. Nem tudsz a másik emberrel mindent megbeszélni, látszik, hogy nem érdekli, amit mondasz neki. Viszont azt, amit társad mond, csinál, beszól, azt le kell nyelned, azaz komment nélkül kell hagynod. Ha nem, abból házi/munkahelyi ramazuri lesz (lásd a járványidő alatti közös térben elszaporodó verekedéseket…) Szóval teher a másik, mint társ. Ami furcsa, mert kívülről nézve együtt vagytok, semmi baj nem látszik, belülről azonban dolgozik az egyedüllét szindróma. Aminek terhét jobban érzed, mint mikor tényleg egyedül vagy. A németeknek találó kifejezései vannak erre: van ugye az Einsamkeit (egyedüllét) és a Zweisamkeit (kettős magány). Nyelvi bravúr.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Csehy Zoltán Csatolt fájlban az idő című kritikája Meliorisz Béla Vagyunk örökké című verseskötetét elemzi.

„A fő téma megint az időérzet megszövegezhetősége, annak a folyamatnak a dokumentálása, amelynek során az egyén és a szöveg egyaránt kiesik a „most-időből” és „nyelven kívüli válasz-jelekre” vár (Kiesni). Mihelyt versbe lépünk, ez azonnal meg is történik, a most-idő a kötetidő-hálózat része lesz, mely a romantikus végtelenségre csatlakozik rá, amikor váratlanul leáll „az idő hülye futószalagja”.  A „megtévesztő képletek” (Mindig máshol) foglyai vagyunk, melyek nem visznek közelebb a megoldáshoz, mert a megoldás idejéből előbb-utóbb kiszakadunk. A költő dolga, úgy tűnik, az idő szóra bírása (Sikerül mégis), ami Meliorisznál full time job.”

VERS

A versrovatban ezen a héten Pusztai Zoltán és Szijj Ferenc versei olvashatók, az ő „Versek a Ritka események ciklusából” című sorozatából mutatjuk be az egyik darabot:

Írás

Itt a magas létrákon mindenki ír.
Az alsóbb fokokon feljelentést írnak,
feljebb lejáratást, és legfelül,
a felhők közelében már csak
reszkető hullámvonalat,
de az mondja el a legtöbbet
erről a világról,
ahol nincsenek dombok és hegyek,
se völgyek és árkok,
és éjjel-nappal
futva közlekednek az emberek.

PRÓZA

Elvtársak és másképp gondolkodók Káli István, Kerékgyártó István és Tóth B. Judit prózája.

Tárcatár: Grecsó Krisztián.

Részlet Káli István Kontroll című írásából:

„Ha a bűnbeesés-félelem időbeni fokozatai az emberben mérhetők lennének, papírra kivetítve bizonyára nem egyenes vonalat, hanem ugyanúgy egy exponenciális görbét írnának le, mint a legtöbb fejlődő érzelem, például a szerelem. Különösen olyan esetre igaz mindez, ha a félelemérzet valami konkrét, naponta ismétlődő, az elkövethető, lehetséges bűnhelyzethez kapcsolódik, amelyben maga a bűn fogalma sem tisztázott, mert értelmezhető és nem alkalmazható törvény szabja meg, emiatt a rettegésre ítélt részéről állandó, éber készenlétet igényel, hogy a rajtakapottságot elkerülhesse. Már ennyi is elég magyarázat ahhoz, hogy megértsük, mitől gyűrődtek viszonylag fiatal kora ellenére aggastyánosan ráncossá, szűz szántásra emlékeztetően barázdássá mérnököcskénk arcvonásai, amikor azon a decemberi, sötét reggelen Bundea Tiberiu, a Megyei Néptanács ellenőrző csoportjának főnöke, aki arról volt híres, hogy ha kellett, a mosolyával is fenyegetni tudott, ezúttal mosolytalan töprengésbe merevedve, furcsa, négy évtizede jóformán nem is hallott szavakat suttogott az aznapi, egyeztetésnek álcázott eligazításon: lázadás, lövöldözés, áldozatok Temesváron, elégetett hullák, furcsa készülődés ebben a puhányra nyomorított városban is, tankok a főtéren, konok tekintetű, középkorú, borostás, sisakos, kaki egyenruhások kordonja a pártház körül. A szív kegyetlenül szaporán ver, olykor félre is, mert igen, Temesvárt már mindenki tudja, magukból kikelt emberek hangja, a napok óta visszacsengő, szívben és lélekben visszhangzó „ide lőjetek, az anyátok úristenit!”

ÉPÍTÉSZET

Torma Tamás a Győri Nemzeti Színház épülete körüli vitáról írt.

„De vegyük sorra a polgármester érveit is. Az első szerint az épület ormótlan, ami tipikusan laikus és esztétizáló – és mint ilyen erősen véleményes – érv: egyrészt nem veszi figyelembe, hogy a színház jellegzetes síugrósánc sziluettjét nem a tervezői ihlet formálta ilyenné, hanem a szükségszerűség.  Akkor is spórolni kellett, ezért egy Szlovákiában akkor elterjedt, kábeles felfüggesztést választottak (lásd drótkötélpályák) a színház  79 méter fesztávú tetőszerkezetéhez, hiszen annak egy gigantikus magasságú zsinórpadlást is magában kellett foglalnia.”

TÁRLAT

György Péter a Közös időnk ’89-90 című kiállításról:

„Zavarbaejtőnek vélem azt is, hogy a Nagy Imre és társai temetésén beszélő Orbán Viktor szerepét egy nagy fényképpel kiemelték. Ami persze elfogadható lenne, ha a korszak többi egykor ugyancsak fontos szereplőjéről is hasonló  gondoskodás történt volna, így az időközben elhunyt Krassó Györgyről, vagy a marginalizált helyzete ellenére ma is aktív Magyar Bálintról.

S ami aztán végképp indokolhatatlan, az a köztársaság első miniszterelnökének, Antall József szerepének, politikai hitvallásának tárgyilagos, pontos és kellően részletes bemutatásának hiánya. S ezt aztán nem pótolhatják  az egykorú rádiók, töltőtollak, plakátok, eredeti szamizdatok, melyek kiadóiról stb.  ugyancsak nem sok szó esik. Amint a Kádár-kori ellenzéki kultúráról sem.” (Nemzeti Múzeum, 2020. augusztus 30-ig.)

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.

Az ÉS elérhető online is: www.es.hu

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top