luk van haute japán életképek typotex
+ Életmód

Miben különböznek a japánok mindenki mástól?

És miben különböznek egymástól? Mi igaz a sztereotípiákból? Luk Van Haute hosszú éveken át vissza-visszatért Japánba.

Luk Van Haute: Japán / Életképek [Japan. Schetsen uit het leven] – Typotex Kiadó, 2020 – fordította Balogh Tamás – 300 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4930-92-1

„Hát azt hiszed, a japánok valóban olyanok, amilyennek a művészet ábrázolja őket?”

– kérdezte Oscar Wilde 1889-ben.

Az 1963-ban született Luk Van Haute már egyetemistaként szerencsés volt: nem csak „itthon”, Európában tanulhatott japánul, de kijuthatott a szigetországba is, mert abban az időben Japán nagyon törekedett arra, hogy a külföldiek megismerhessék az országot. Persze, ennek megvolt a gazdasági alapja is, hiszen akkoriban ott, a távol-keleten jól mentek a dolgok.

Luk Van Haute onnantól kezdve a két kontinens között éli az életét, s ha lehetősége van rá, munkavállalóként „belülről” ismerkedik ezzel a sokak számára furcsa, idegen országgal. Nagy biztonsággal jelenthetjük ki, hogy többet tud a szigetekről, mint a „mezei útikönyvírók”, s egészen mást, mint azok, akik beleszülettek abba a kultúrába. Ráadásul, éppen, mert majd’ négy évtizede figyel, a folyamatokat is érzékeli, és érzékenyen követi. (Közben japán irodalmat – például Murakami Haruki vagy Óe Kenzaburó műveit – fordítja hollandra.)

„Az átlagos japán teljesen hasonlít az angol típushoz; az emberek éppen olyan hétköznapiak és semmi rendkívüli, semmi feltűnő nincs rajtuk…”

– válaszol saját kérdésére Oscar Wilde.

S bár nyilván, „a lényeget tekintve” van némi igazsága, azért azt a meggyőződésünket nehéz lenne eloszlatni, hogy a fenti állítás legalább akkora sarkítás, mint a japánok különlegességére vonatkozó kijelentések.

Luk Van Haute is ezt a kérdést próbálja tisztázni,

s miközben háromszáz oldalas könyve a szigetek lakóinak hétköznapiságát hivatott érzékeltetni, azonközben néha mintha pont az ellenkezőjét tenné.

A Japán / Életképek című könyv rafinált alkotás. Minden pontján, minden ízében (és illatában) Japánról szól, miközben a szerző bevallottan saját magáról mesél. Nincsenek elemzések, nincsenek nagyívű eszmefuttatások, ahogy szembesítésre ingerlő vagy cáfolásra váró évszázados hivatkozások sincsenek. Ez a könyv az életről szól.

„A rock- és popkoncertek közegében sincs tehát másképp, mint a japán társadalom egyéb szegmenseiben: mindig és mindenhol szabályokba ütközik az ember, és egyesek még kötelességüknek is érzik, hogy betartsák ezeket. A sibujai La Cittában megnéztem Mauranne belga énekesnő koncertjét (nem ismertem, de kaptam tiszteletjegyet a követségtől, hát elmegyek) egy-két méterre a bártól. Brazil partnerem számára kicsit kényelmesebbé szeretném tenni az ottlétet, és odahúzom neki az egyik bárszéket. Abban a pillanatban elém toppan az egyik pincér, aki felszólít, hogy azonnal rakjam vissza a széket a helyére. Először csak nevetek, azt mondom, senkinek nem vagyunk az útjában, és megkérdezem, mi a baj. Ő azonban hajthatatlan marad: a bárszéknek a bárnál a helye.
A Nakano Sun Plázában gyakorlatilag ugyanez történik. Tilos felállni, amikor dán cimborámmal, Maxszal megnézzük Iggy Pop koncertjét. A teremben kizárólag ülőhelyek vannak, a miénk persze valahol leghátul, az utolsó előtti sorban. Maxszal előremerészkedünk a színpadot a nézőtértől elválasztó korláthoz. Nyomban ott terem néhány biztonsági ember, akik felszólítanak bennünket, hogy menjünk vissza, és a továbbiakban eszünkbe se jusson elhagyni a helyünket. Vitatkoztunk egy kicsit, az öltönyös férfiak azonban azzal fenyegetőztek, hogy eltávolítanak minket a teremből, így aztán visszasomfordáltunk, mialatt Iggy éppen rázendít a Beyond the Lawra, melyet ezzel a gondolattal vezet be:»Sosem akarom azt csinálni, amit mondanak!«.

Kalandok vannak, sorsok és történetek

És mindez Luk Van Haute saját élettörténetébe ágyazva, úgy, mintha a szerző/narrátor éppen csak folyton felbukkanó mellékszereplője lenne a történeteknek. A főszerepet a kötetben mindig a japán emberek kapják, gyakran a nevük is ott szerepel a fejezet címében. Javarészt olyan nevek, amelyek az olvasónak nem mondhatnak semmit. Eleinte. Aztán az olvasó is megismerkedik a feltörekvő filmproducerrel, a zenésszel, a japánban megtelepült külföldivel, a filmjeit maga készítő – ezzel extrém szexuális vágyakat kielégítő – törékeny lánnyal, a meztelen táncosnővel…

Hosszan lehetne sorolni a könyv szereplőit, Luk Van Haute életének szereplőit, akik itt, a két borító közé szorítva mind-mind azt a célt szolgálják, hogy árnyalják a világ másik végéről kialakított képünket. S ha nem is jutunk el addig, hogy Oscar Wilde kijelentését elfogadjuk, annyi mégis bizonyos, hogy az igazi Japán más, más lehet, mint amit mi innen távolról – filmek és könyvek hatására – látni vélünk.

Luk Van Haute könyve, a Japán / Életképek egy kimondottan szórakoztató munka, olyan, mintha nem akarna meggyőzni semmiről, olyan, mintha „csak úgy” mesélne a szerző. S lehet, hogy ez így is van.

Miben különböznek a japánok mindenki mástól?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top