+ Interjú

Biczók Anna: A tánc és az élőbeszéd között egyensúlyozom

Legszívesebben így is dolgoznék és élnék, hogy semmit nem gondolok ki előre, csak hát a rendszer ezt nem nagyon engedi meg.

foto: Katarzyna Chmura for CU17

Biczók Anna Egy lehetséges jövő előzményei című mozgás és szöveg alapú lecture-performance-e megjárta Ljubljanát, Birminghamet, Madridot és még több spanyol várost, hamarosan Brüsszelben is bemutatkozik. Most a magyar közönség is láthatja 2020. január 19-én este a Trafóklubban. Személyes benyomások, képzelet és emlékezet járnak táncot a színházi térben tapasztalható fizikális élménnyel. Mi az, ami a térben jelen van, de nem látható? Hogyan válhat a táncoló test személyes tartalma érzékelhetővé? Erről kérdeztük Biczók Annát.

Hogy jutottál el a lecture performance műfajhoz? Hol volt az a pont, amikor e mellett döntöttél a táncszóló helyett?

A munkafolyamat közben kúszott be, eredetileg nem lecture performance-t terveztem. Igazából egy táncszólón dolgoztam. Szerettem volna formába önteni valahogy azt, hogy éppen engem személyesen mi is érdekel a mozgással és a testtel kapcsolatban. A munkafolyamat alatt több munkabemutató alkalom volt, ahol elég sokat beszéltem arról, hogy min dolgozom, vagy min szeretnék dolgozni, és történetesen nem sokat mozogtam, vagy csak minimális interakciót mutattam mozgás és szöveg között.. Elmeséltem, hogy mit jelent nekem a test, hogyan szeretnék dolgozni a tánccal, sok önéletrajzi elemmel. Megmutattam, hogy mit tartalmaz a test, miként van jelen benne a személyes emlékezet az anyagban. Rengeteg visszajelzést kaptam, hogy iszonyú izgalmas az, ahogy beszélek valamiről, amit el kell, hogy képzeljenek, mert nem látják. Másrészt, azt éreztem, hogy van egy szegmens, amit nem fogok tudni csak mozgással átadni, pedig ez volt a fontosabb abból, amit át akartam adni. Ezért kreáltam egy előadói helyzetet és elkezdtem játszani vele: egy asztal mellől beszélek valamiről, ami nagyon személyes, úgy, mintha teljesen objektív lenne. Az előadás magja, a táncszóló megmaradt, csak köré van építve hozzá kapcsolódó sok történet. Ez szándékom is volt, hogy a verbális tartalom, az elhangzó történetek újrajátszódhassanak, reflektálódhassanak a tánc nézése közben nézőben. A verbális és nem verbális közti szakadékot akartam áthidalni ebben a negyven percben.

fotó: Katarzyna Chmura

Ismerős volt neked ez a műfaj, vagy a visszajelzések alapján állt össze benned, hogy ez lesz a tökéletes forma az alkotásodhoz?

A műfajból táncon belül Xavier le Roy-nak egy előadása, a Product of Circumstances (1999) egy alapvetés számomra, ebben a saját táncossá válásáról beszél lecture performance formában. Olvasmányokból, tanulmányokból is tudtam persze a műfaj létezéséről, de ami aktuális ebben a folyamatban leginkább efelé gördített, az egy fiatal francia-brazil kortárstáncos alkotó, Romain Beltrao Teule „Legende” c. előadása volt, amit a birminghami BE fesztiválon láttam még 2017-ben, ahol Fülöp László Schrödingerre várva c. előadásával léptünk fel. Romain lecture performance-e és annak humora és abszurditása, úgy éreztem, nagyon az én nyelvemen szól. (Az egy plusz érdekesség, hogy két évvel később a BE fesztivál spanyol turnéját a szólómmal pont Romain-nel és ezzel az előadásával együtt járhattuk végig.) Később a saját munkafolyamatomban – a fent említett visszajelzések által is felbátorodva – rájöttem, hogy ebben a műfajban tudnám a legjobban megfogalmazni és közvetíteni azt, amit ebben a projektben szeretnék.

Rátaláltál a megfelelő formára, nem ráerőltetted magad.

Nem is nagyon tudok olyat tenni, hogy kitalálok valamit és azt viszem végig, mert mindig kiderül, hogy a tudatos előképhez képest a testnek, az alkotói folyamatnak van egy teljesen saját útja, logikája, és emiatt el kell engedni még a saját magamnak való megfeleléseket, korábbi elgondolásokat is. Legszívesebben így is dolgoznék és élnék, hogy semmit nem gondolok ki előre, csak hát a rendszer ezt nem nagyon engedi meg.

fotó: Katarzyna Chmura

Mi az előélete az előadásnak?

2017-ben őszén mutattam be Varsóban, a SÍN Kulturális Központ (ma SÍN Művészeti Központ) és a varsói Cialo/Umysl (Test/Elme) fesztivál közös mentorprogramjának a keretében, és rá fél évre volt a magyarországi bemutatója a MU Színházban, egy minifesztivál részeként. Azóta még kétszer játszottam itthon a MU-ban magyarul, illetve egyszer a dunaPart Platformon angolul, az összes többi (14 az eddigi 18-ból) előadás külföldön volt.

A birminghami fesztiválon milyen volt a fogadtatás?

Nagyon szerették, és mivel ők turnékat is szerveznek, egy spanyol és egy angol turnéra is meghívtak. Tizenegyet játszottam Spanyolországban, és márciusban megyek újra Angliába. A fesztivál zsűrijében volt a brüsszeli Batard Festival kurátori párosa is, ők is meghívtak, január végén játszom ott.

Az előadásod laikusoknak is érdekes lehet, vagy inkább azoknak, akiknek van valami kötődése a kortárs tánchoz?

Reményeim szerint laikusoknak is abszolút érdekes, mert azzal próbáltam dolgozni, hogy azt az testélményt, amit táncosként megtapasztalok, hogyan tudom átadni egy nem táncos számára, és ezt a tapasztalatot hogyan lehet verbálisan is megfogalmazni, a nézőt is hozzákapcsolni. Nem is annyira az én anyagomhoz, hanem azon keresztül inkább a néző saját testtapasztalásaihoz és személyes emlékeihez.

Valahonnan innen indult a verbalitás igénye?

A munkafolyamat alatt jöttem rá, hogy nekem mennyire hangsúlyos a verbális oldalam. A „táncos életem” előtt/mellett bölcsészkarra is jártam, sokat foglalkoztam szövegekkel, csak a táncosság alatt ez valamennyire háttérbe szorult, el is felejtettem egy időre. Aztán ebben a munkámban előkerült a szöveg és a verbalitás, és rögtön nagyon otthonos volt számomra a terep. Személyesen erről is szól az előadás, ezeket a tapasztalásokat kapcsolom össze. Sokszor volt olyan élményem a tánccal, hogy egy nagyon belső és magányos tapasztalás, amit lehet ugyan nézni, de nem annyira direkt kommunikáció.  Sokszor éreztem magam némának, testbe zártnak. Az, hogy most használom a hangom, beszélek, valahogy kinyitotta ezt a bezártságot, és oda-vissza hat, a táncra is.

fotó: Katarzyna Chmura

Mi volt az a gondolat, érzés, amit valójában verbalizálni akartál ebben a darabban?

A mozgás fiziológiai folyamatokat aktivizál a testben, és ezáltal szélesebb teret nyit meg. Jöhetnek emlékek, fantáziák, más, nem fizikális terek nyílhatnak a tudatban. Egyrészt, ez egy iszonyú gazdag tér és alapanyag az alkotáshoz. Másrészt, érdekelt az ember testtapasztalatának ez a belső, megélés alapú dimenziója is, azzal szemben, ahogyan manapság nagyobb tömegekben foglalkozunk akár a testtel, akár a mozgással, sport és fitnesz címszóval, leginkább külső képeknek való megfelelés vagy egészségfenntartás céljából. Harmadrészt, kutatások bizonyítják, hogy a test hordozza a saját élményeinket, azok lenyomatait, múltunkat, de örököljük a szüleink, nagyszüleink működési mechanizmusait is. Ebben a témában itthon nagyot ment tavaly Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve, nagyon ajánlom mindenkinek. Ezekből a gondolatkörökből kiindulva, azzal dolgoztam, hogy egy táncos teste, ami ebben az esetben az enyém, hogyan tudja nem egy másik ember, a koreográfus elképzelését megvalósítani, hanem a saját magában hordozott információkat feldolgozni, és azt átadni.

A komoly téma ellenére humoros az előadás?

Szerintem igen. Persze nagyon különbözőek a reakciók, közönsége válogatja, hogy mennyire a humor szintje a hangsúlyosabb számukra. Az angol és a magyar nyelvű előadások között is van különbség e téren. Angolul írtam a szöveget, és elképzelhető, hogy ezáltal közelebb áll a szöveg az angol nyelv humorához. De kulturális különbségek is adódnak. A magyar előadáson kevesebbet kuncogtak, illetve inkább csendesebben, befele tették; az eddigi legharsányabb közönségem pedig a dunaPart Platformon volt, angol nyelvű előadáson. Van ugyanis az előadásban egy ironikus színház- és táncszakmai dekonstrukciós vonal is, amit nagyon vett a szakmai közönség.

Akkor egy kicsit olyan, mintha két különböző előadás lenne a nyelvi és kulturális különbségek miatt.

Igen, vagy inkább még több. Nem harsány, hanem nagyon finom, kötéltáncos humor van benne, és ugye a humor nagyon variábilis kulturálisan.

Varga Vince montázsa

Elégedett vagy ezzel a projekttel?

Igen, a helyén van, úgy érzem. Érdekes volt az útja, mert az első egy évben csak kétszer játszottam a MU Színházban, és nem tudtam, lesz-e folytatása. Adtam be egy jelentkezést egy külföldi fesztiválra, de az összes többi lehetőség meghívásos alapon történt. Nagyon jó érzés, megnyugtató, hogy valami a helyére, azaz nézők elé kerül. Az itthoni terep küzdelmesebb. Visszhangja – ez a szó is túlzás – csak az után kezdett lenni, hogy híre ment annak, mekkora kört fut külföldön. Akik látták itthon, nagyon pozitívan jeleztek vissza, csak kevesebb előadással nyilván lassabban terjed a híre.

Mi a következő projekted?

Egy, még bölcsőben lévő együttműködés egy gdanski táncossal, Ula Zerekkel. Februártól kezdünk dolgozni egy duón egy csehországi rezidenciaprogramban, a VisegradFund keretében. Ebben is fontos lesz a személyes kiindulópont: mozgásos és verbális párbeszéd a terv két kelet-közép-európai női táncos között arról, hogy hogyan élik meg a szerepeiket a saját társadalmuk, illetve a szélesebb társadalmi normákkal feszültségben álló szűkebb szubkultúrájuk dimenziójában.

Biczók Anna Egy lehetséges jövő előzményei c. előadása 2020. január 19-én a Trafóban (jegyek és információ)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top