+ Ajánló

A réunioni Danyel Waro népzenével lázadt a gyarmatosító hatalom ellen

“A karrierem első húsz éve úgy telt, hogy a maloya zenéért harcolunk kellett, nem kényelmesen megélnünk belőle.”

Odakint még sötét volt, az ablakon lustán kopogott az angol eső. A telefon kicsengett a kezemben, és egy távoli szigettel kötött össze, ahol – legalábbis így képzeltem – biztosan ragyog a nap, és a tenger gyengéden nyaldossa a homokos partvonalat. Réunion többször is téma volt a franciaóráimon, de azért kicsit megriasztott, hogy egy olyan helyivel beszélgessek, aki állítólag jobban beszél franciául, mint más nyelveken. Az aggodalmam szerencsére alaptalannak bizonyult, mert Danyel Waro zenész azért angolul is elég jól tud, és a kétnyelvű beszélgetésünk végül is nagyszerűen illett mindahhoz, amit elmesélt az életéről és a zenei, költői, hangszerkészítői, aktivista munkásságáról. Íme egy különleges ember egy különleges helyről!

Hogyan telt a gyermekkorod Réunion szigetén? Hogyan fedezted fel azt a zenét, amely később hírnevet szerzett neked?

Cukornád- és kukoricaültetvényeken nőttem fel. Mi gyerekek is dolgoztunk a földeken, illetve a gyarmatosítók által fenntartott iskolákba jártunk. Sokat tanultam ott, például franciául, angolul és németül, de a kreolt, a saját nyelvünket, nem tanulhattuk. A gyarmatosítók elnyomták a nyelvünket, hiszen ez egy viszonylag egyszerű módja az egész közösség elnyomásának. Hamar felébredt bennem a lázadás vágya, küzdeni akartam a rendszer ellen, és így kerültem közel a Kommunista Párthoz, amely többek között úgy ment szembe a karhatalommal, hogy segített fenntartani a helyi hagyományokat és identitásokat.

Kemény küzdelem volt ez akkoriban. A családom nagyon szegény volt, apám nélkülözésben nőtt fel és végigdolgozta az egész fiatal életét, hogy segítse a testvérét, miután a szüleik meghaltak. Semmi mást nem ismert, csak a munkát; ő és a társai nem játszottak, nem zenéltek, nem szórakoztak. Úgy vélték, hogy minden olyan idő elvesztegetett, ami nem munkával telik a földeken. Én is így éltem gyerekként és fiatalként, az életem fő eleme a munka volt, sose volt pihenőnapom, nem ismertem semmilyen zenét, nem volt, akivel játszhattam volna. A gyarmatosítók sem pártolták, hogy az emberek jól érezzék magukat, így a zene, a szórakozás és a játék tulajdonképpen be volt tiltva.

Ez borzalmas!

Hát igen, az volt. De megtaláltam a magam útját. Ugyan nem voltam jó énekes, de imádtam énekelni, miközben az ültetvényen dolgoztunk, és a testvéreim is bekapcsolódtak. Tizennyolc évesen felfedeztem a helyi zenét, a maloyát, amely erősen kötődött a Kommunista Párt által erőltetett függetlenségi mozgalomhoz, és egyre mélyebben belekerültem. Ekkor már táncoltam is, néha egészen elragadtak az érzelmek, hihetetlen pillanatokat éltem át. Innen már csak egy lépés volt, hogy a saját szavaimat, a saját dallamaimat énekeljem, és azóta tulajdonképpen ezt csinálom.

És amint hallottam, hangszereket is készítesz.

Igen, amikor felfedeztem a maloyát, rögtön megbabonáztak a különleges hangszerek. Egyrészt szeretem az efféle munkát, másrészt rájöttem, hogy a maloya terjesztésének a legjobb módja, ha minél több helyre eljutnak a hangszerei a szigeten. Ez is a harcunk része volt, hogy elkészítsük, eladjuk, megosszuk őket sok emberrel, akik aztán maguk is énekelhettek, táncolhattak és zenélhettek. Egyébként, ahogy gondolhatod, a maloyával nem lehetett pénzt keresni, az egész mozgalom elején pláne nem. A karrierem első húsz éve úgy telt, hogy a maloyáért harcolunk kellett, nem kényelmesen megélnünk belőle. Szóval a hangszerek árulása pénzkereseti lehetőség is volt. És ahogy terjedt a hírünk, egyre többen ismerték és szerették meg a maloyát.

Ami viszont nagyon hátráltatta mindezt, az a rengeteg szörnyűség volt, amit egyesek a maloyára mondtak. Hogy ennek nincs értelme, ezek csak vad ritmusok, ez nem is zene, hanem fehér zaj, és így tovább. A legrosszabb az volt, hogy sokan egyenesen ördögi zenének tekintették. A gyarmatosítók azt akarták, hogy egy “katolikus Istenben” higgyünk, és semmilyen más istenképet vagy a hit másfajta megélését nem toleráltak, legkevésbé a hagyományos afrikai-fekete dobolást. Azt akarták, hogy mi is azt érezzük és elhiggyük, hogy a helyi hagyományaink az ördögtől származnak. Szóval nagyon nagy munka állt előttünk.

Tehát lázadó lett belőled. Az első lemezed címében ‘korcsnak’ nevezed magadat, és a rólad szóló életrajzi film címében is szerepel a szó. Milyen érzés, hogy ezt mondod magadra?

A ‘korcs’ (bâtard) szónak kettős jelentése van a kreol nyelvben. Egyrészt elnyomott népcsoportokra, illetve főleg a vegyes etnikumú kapcsolatokból született gyermekekre mondják. Én is kevert származású vagyok: az őseim között francia gyarmatosítók, madagaszkári bennszülöttek és indiai bevándorlók is akadnak. A vezetéknevem, Waro, francia eredetű. Az első Waro még a gyarmatosítás kezdeti szakaszában érkezett Réunionra. Aztán, ahogy telt az idő, a francia férfiak madagaszkári nőket vettek magukhoz, és közös gyermekeik lettek. A szigeten rengeteg különböző nép él, szóval valamilyen szinten mind keverékek vagyunk. Másrészt, értelemszerűen, a korcs egy szitokszó is valakire, aki lázong, kellemetlen, vad. Ennek a negatív jelentésnek a dacára kénytelen voltam önmagamra alkalmazni, hiszen a hatalom tényleg ilyennek látott engem.

Igazán híres akkor lettél, amikor bebörtönöztek, mert megtagadtad a katonai szolgálatot. Miért döntöttél így?

Már gyerekként tudtam, hogy nem akarok a hadseregbe lépni, és húszévesen, amikor eljött volna az ideje, tartottam magam a döntésemhez. Pacifista vagyok, elítélem az erőszakot, a háborút. Még a bal-jobb-bal-jobb meneteléstől is rosszul vagyok. Mindemellett a gyarmatosítást és az imperializmust is ellenzem, legyen akár francia, amerikai, vagy bármilyen, úgyhogy semmi szín alatt nem akartam ilyen rendszereket kiszolgálni.

Ez bátor lépés volt tőled. Még egy kérdés: ha össze kellene foglalnod a maloya zene esszenciáját valakinek, aki nem ismeri, mi lenne az?

Az emberek azt hihetik, hogy a maloyában a forma a legfontosabb, de én nem így látom. Mindennek a jelentéssel, a tartalommal kell kezdődnie, és a forma majd jön magától. Az, hogy valamit el akarunk mondani, szerintem legalább olyan fontos, mint az, hogy hogyan mondjuk. Ha jó ötleteim vannak, akkor figyelnem kell arra, hogy jó úton-módon öntsem őket formába. Ha rosszul csinálok valamit, az az egész üzenetet elronthatja, úgyhogy ezt mindenképpen el kell kerülnöm. Ez az én művészetem filozófiája.

Danyel Waro zenei workshopja a Bohém Rendezvényhelyszínen és Ann O’aro költővel közös koncertje a Fesztiválszínházban 2019. november 24-én!

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top