+ Irodalom

Előre a múltba – Almási Miklós életútinterjú könyvéről

Fotó: Szalmás Péter

Almási Miklós: Pisztoly a könyvtárban. Életinterjú, Beszélgetőtárs: Nádra Valéria, Kalligram, 2019, 291 o.

Kerülgetem ezt a könyvet. Tudtam róla, hogy készül. Előre örültem, hogy megjelenik. Meg is vettem, szép magyar forintokért, de az Írók Boltja-beli bemutatóra „fölösleges viszontagságok” miatt mégsem jutottam el, pedig arra jártam, a Liszt Ferenc tér környékén.

Miért ezzel kezdem? Számomra már csak a személyességnek (nem a személyeskedésnek) van hitele. Egyszóval Almási. Merthogy róla lesz szó. A Miklós. Becenevek felejtősek, pedig vannak. De egy kilencven felé közeledő egyetemi tanárt mégsem lehet kölykös becézéssel illetni. Ő tehet róla, mert kihívja a „becéző szavakat”. (Szigeti Józsefet – van még, ki e nevet ismeri? – senki sem akarta becézni.)

Lépjünk beljebb eggyel az illendő komolyságba. De még mindig a küszöbön. Jó néhány éve sírversek fogalmazásával szórakoztattam magam. Most először publikálok egyet. Miklósét.

Rudas vagy Lukács, hol tempózzon Almási,
Most épp Gadamerbe fulladni sem akármi.

Remélem, lábjegyzetek nélkül is érthető. Benne van egy kiséletrajz. Mikor sokan fulladoznak, úszni tudás nélkül a szövegóceánokban, mert nem tudják, hogy nem érdemes olyan folyóba lépni, nemhogy kétszer, egyszer sem, ahol csak süllyedni lehet, előre jutni nem. De hát kell-e egyáltalán előre jutni? És hová? Abban az iskolában, ahová ő járt (lásd Lukács György), szinte kötelező volt. Az életprogram, a haladás, az előre jutás. Meg is tett érte mindent, nemcsak faltól falig, az uszodában – merthogy ő bajnok is volt ott –, de a szabad vizeken is. Ha ma versenyezne, biztos valamelyik nyíltvízi számban tenné próbára a képességeit. Próbára is tette, ahogy őt magát az élet, a szakma, már ha a filozófia művelését egyáltalán szakmának lehet nevezni.

Megszakítva az elemzést, elfogultságot kellene jelentenem. Merthogy A. M. kedves tanárom volt az ELTÉ-n. Egy titokzatos, nyikorgó falépcsőn kellett felmászni az ötödik emeletre, amiről a gólyák nem is tudták, hogy létezik. Ott tartotta drámaelemző óráit az esztétika szakosoknak, meg azoknak, akik voltak olyan merészek, és beírták az indexükbe ezt a speckollt. Akkor ugyanis még nem volt kinevezve, csak óraadó tanárként tanított, messze volt még az egyetemi tanári, még messzebb a tanszékvezetői címtől. Színházi ember volt, remek drámai érzékkel – mi az, hogy volt, most is az. Az órái fölértek egy-egy teátrumi produkcióval, anélkül, hogy bármiféle teatralitásba csúszott volna az a szünet nélküli másfél óra. Rajta kívül talán Hermann István tudta így lekötni a figyelmünket, de őt csak ambivalensen lehetett kedvelni. Almási győzött, mondjuk fél testhosszal. (Ígérem, egyszer s mindenkorra abbahagyom az uszodai hasonlatokat.)

Egy beszélgető könyvet tart kezében az olvasó. Nem a könyv beszélget, hanem két szerző-szereplője, mester és tanítványa. Nádra kérdez (olykor vagy mindig írásban), Almási felel. A szakma nem szereti ezt a könyvet – hallom innen-onnan. Melyik szakma? Hát a filozófusok. Megértem őket (magam is az voltam egykor). Miklós közérthetően szól mindenről, köszönhetően annak, hogy soha nem zárta be magát bármilyen divatos vagy éppen tiltott teória rácsai közé. A réseket szerette, a szabaduló és szabadító útvonalakat. Legalább 3-4 olyan művét lehet említeni, amelyik évtizedek múlva is húsbavágó olvasmány marad. Ilyen A látszat valósága, a dialektikus filozófia evangéliuma, ilyen a hosszú című Csehov-könyv, a megújuló vitákra sarkalló Anti-esztétika és számomra egy 21. századi Stendhal rangját kiérdemlő naprakész tudósítás, A szerelem lehetetlensége. S a többi sem néma csend.

Könnyű elakadni Almási életrajzában, ha valaki valamiféle egyenes vonalú fejlődési ívet várna megjelenni ebben a beszélgető könyvben. Van tán ilyen életrajz is, de inkább boldogabbnak hitt századokban sikerülhetett egyeseknek. Talán Hegel vagy Goethe mondhatna magáénak ilyesféle biográfiát; nekik nem volt Kádáruk, se Aczéljuk, és feltehetőleg senki nem rejtett parabellumot könyvtáruk fóliánsai közé. A 20. században, s folytatásában, a 21.-ben az számíthat nyertesnek, aki ki tudja cselezni a sorsot, aki ki tud bújni az emberhalászok hálójából, akinek kedvenc síkidoma nem a kör, hanem az ellipszis. Aki elvegyült ugyan, de a megfelelő pillanatban mindig ki tudott válni. Akit lehet ezért irigyelni, sőt, olykor rosszalló pillantásokat vetni rá, de mi a csudának kellene mártírrá válni? Szégyellje magát a történelem, az illúzióromboló kor, a divatok után nyargaló tömegemberek sokasága, a cinikus véleményformáló korifeusok hada.

Ezt olvasom ki ebből a közel háromszáz oldalas szövegből. Nem tudok szigorú lenni, még a szerkesztővel sem, aki elnéz lapszusokat, pontosabban nem néz utána, hogy Kósa Tízezer napja mikor is nyert díjat Cannes-ban, a korrektort se hibáztatom, ha volt ilyen egyáltalán, mert szunyókált a melléütések, szedési hibák fölött. Ne legyen szőrös szívű az ember, ha ajándékot kap.

Kelecsényi László

Előre a múltba – Almási Miklós életútinterjú könyvéről
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top