+ Interjú

A zene, amely megmutatja, milyen mélységei vannak a csendnek – interjú James Wooddal

Rumi a vers végén mindig visszatér a Khamush csendes, önelemző állapotába – így “az beszélhet, aki nekünk a beszédet adta”.

Klang der Stille – RIAS Kammerchor & Amadinda Ütőegyüttes, Müpa, 2019. október 20., 19:30

Csend, nyugalom, spiritualitás, misztikus istenélmény – XX. és XXI. századi zenék idéznek meg egy élményt, amely évezredek óta végigkíséri az emberi létet. A világ egyik legjobb berlini énekkarának, egy magyar ütőhangszeres együttesnek és egy brit zenei zseninek a közös vállalkozása ez. Nehéz másképp utalni James Woodra, hiszen egyszerre zeneszerzője az egyik előadott darabnak, karmestere a kórusnak és a zenekarnak, sőt, ütőhangszeres zenészként bármikor be is állhatna az általa vezényelt zenekarba. A Németországban élő alkotót a közelgő koncertről, Khamush című darabjáról és a zene spirituális mélységeiről kérdeztem.

Különleges karriert futott be, hiszen egy személyben zeneszerző, karmester és ütőhangszeres. Hogyan tud ennyiféle szerep között váltani, például amikor a saját művét vezényli, vagy éppen egy ütőegyüttest?

A mai világban, amely tele van “szakemberekkel” és “specializációval”, számomra mindig úgy tűnt, hogy többféle területen aktívnak lenni – és ha úgy tetszik, a terület “szakemberévé” válni – számomra kiteljesedés, az adott területeknek pedig mindenképpen hasznos. Például a kóruséneklés világában megvannak a reneszánsz, barokk, romantikus meg kortárs zene “szaktekintélyei”, mintha elképzelhetetlen lenne, hogy egy zenész több korszakhoz is értsen. Az én filozófiám ezzel szemben mindig is az volt, hogy minél több stílussal foglalkozzak, hiszen ha például jól ismerem a reneszánsz zenét, akkor a kortárs zenét is automatikusan jobban fogom ismerni. Ez ugyanígy igaz a különféle tevékenységekre, mint a zenélés és a vezénylés. Az ütőhangszerek precizitásra neveltek, amely nélkül nem létezik jó vezénylés. Karmesterként pedig a kórus “lélegzése” segített, hogy a rendkívül bonyolult ritmikájú kortárs darabokat is jól tudjam játszani. Így tehát az, hogy énekesekkel és ütőhangszeresekkel is dolgozom, egyszerre kihívás és örök inspiráció.

Brit zeneszerzőként hogyan ismerkedett meg a RIAS Kammerchorral? Mi ragadta meg bennük annyira, hogy még át is költözött miattuk Németországba?

2006-ban az a szerencse ért, hogy a RIAS Kammerchor akkori karmestere, Daniel Reuss meghívott egy amerikai-kanadai őszi turnéjukra. Korábban is rendszeresen dolgoztam a Berlini Rádió Kórusával, úgyhogy nem volt idegen számomra a német zene, de a RIAS még így is meg tudott lepni. Különféle estekkel léptünk fel Schuberttől Mahleren keresztül Brahmsig, és kortárs zenét is játszottunk, például Gubaidulinát, szinte mind a cappella. Ahogy az a turnék során megesik, nagyon összenőttünk a csapattal. A RIAS teljesen máshogy hangzott, mint a New London Chamber Choir, ahol akkor dolgoztam, és új fejezetet nyitott a kórusvezetői tapasztalataimban. Olyannyira inspirált ez a hangzás, hogy a saját darabom, a Khamush ebből született.

És az Amadinda Ütőegyüttessel hogy kezdődött az együttműködés? Mekkora kihívás egy kórusnak, egy zenekarnak és egy karmesternek együtt dolgozni, akik mind más országból érkeznek?

A megalakulásuk, 1984 óta ismerem az Amadindát. Sőt, Rácz Zoltánnal 1982-ben találkoztam: akkor érkezett Darmstadtba, amikor én lettem az ütőhangszeres zene professzora a Darmstadti Nyári Iskolában. Nagy megtiszteltetés volt, amikor 1988-ban felkért, írjak nekik egy darabot (ez lett a Village Burial with Fire), amellyel aztán azon az őszön bejártuk Nagy-Britanniát. Az Amadinda 2003-ban Londonba jött, a New London Chamber Choirral játszottuk a Tongues of Fire című darabomat, és Xenakistól az Idment. Felejthetetlen élmény volt. Amikor 2007-ben Németországba költöztem, tudtam, hogy szeretném, ha a RIAS Kammerchor is játszana együtt az Amadindával. Pár évbe telt, amíg összehoztuk ezt: a Khamush 2017-es berlini premierje volt az első alkalom. Soha nem tűnt fel, hogy bármi problémát okozna, ha különböző csapatok különféle országokból dolgoznak együtt – ez a zene mint egyetemes nyelv csodája. Az igazi kihívás inkább az, amit már említettem: a kórus “lélegzését” összehozni az ütőhangszeresek precizitásával!

Akkor beszéljünk egy kicsit erről a saját darabról. Korábban említette, hogy Rumi költészete inspirálta. Miért pont Rumi, miért lett Khamush a cím, mint jelent ez tulajdonképpen?

A Khamush perzsa szövegű; maga a szó egy fogalom, amely Rumi sok versében megjelenik, általában az utolsó szakaszban. Nem igazán lehet egy szóban lefordítani, de szó szerint azt jelenti, hogy “becsukni” vagy “lekapcsolni” (mint egy villanyt). De azt is jelenti, hogy becsukni a szájat, elhallgatni, csendben maradni. Bármilyen vad, harsány vagy izgalmas eseményről is számol be a vers, Rumi a végén mindig visszatér a Khamush csendes, önelemző állapotába az utolsó versszakban – így “az beszélhet, aki nekünk a beszédet adta”, mi pedig “nyílt szívvel kapcsolódhatunk Istenhez”.

A koncerten három zeneszerző négy darabja csendül fel. Miért éppen ezekre esett a választás?

Az eredeti ötlet az volt, hogy a “csend” és a “nyugalom” köré épüljenek a művek. A repertoár kicsit megváltozott 2017 óta, de az elv még mindig ugyanez. Morton Feldman Rothko Chapel című művét az azonos nevű híres houstoni meditációs központ rendelte és ott is mutatták be, úgyhogy tökéletesen illik a mi koncepciónkhoz. John Cage darabjai szinte mind meditatív karakterűek – igaz, ez az adott előadástól, interpretációtól függ, de az Amadinda változata a Three2-re pont ilyen, és így a csend egy új aspektusát tárja fel.

Az előbb említett videóban azt is kifejti, hogy az emberi hang és az ütőhangszerek voltak az emberiség első zenei kifejezőeszközei, és hogy a dallam és a ritmus tökéletes kontrasztban áll. Volt már rá példa, hogy a munkáját spirituális vagy misztikus tapasztalatként élte meg, amelynek során az emberiséggel egyidős érzéseket élhetett meg?

Mindig is hittem, hogy az ütőhangszerek és a hang a zenecsinálás archetípusai ezen a bolygón, és valóban tökéletesen kiegészítik egymást: a ritmus adja meg az énekelt dal pulzusát. Számomra a zene mindig is spirituális és misztikus tapasztalat volt, és a zeneszerzői tevékenységem is ebből táplálkozik. A zene ősisége, az ősi formák és érzések megismerése mindig is lenyűgözött. Mostanság éppen könyvet írok erről a témáról: arra biztatom az olvasót, hogy ismerje meg a legősibb zeneszerzési technikákat az ókori Hellász, Perzsia és India idejéből, ugyanis egy olyan saját zene, amely túlmutat az elmúlt háromszáz év elfogadott, komfortos technikáitól. Három részre – hangmagasság, modalitás és ritmus – lebontva mutatom be az ókori görög és indiai zene elméletét. Óriási munka, remélem, be tudom még fejezni, amíg élek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top