+ Irodalom

Súlyos árnyak a Starkok hegyre épült házában

Létezik-e olyan varázslat, ami fenntartja a világban/családban a jónak látszó rossz kegyetlen uralmát? Honnan tudja a választ Rubin Eszter? Árnyékkert…

Rubin Eszter: ÁrnyékkertJaffa Kiadó, 2019 – 344 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-4751-17-5

A valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve.

Olvashatjuk a könyv elején, s közben tudva tudjuk, hogy a valóság valami olyasmi, ami oda is betoppan, ahol – gondolnánk-remélnénk – semmi keresnivalója. Ugyanakkor azt is tudni véljük, hogy a valóság gyakran túlszárnyalja az irodalmat: meghökkentőbb, nyakatekertebb, valószínűtlenebb, mint amit a legvadabb írói elme képes létrehozni. Sőt, az írók gyakran megpróbálnak a realitás talaján maradni/ragadni, csak azért, hogy ne vádolják őket olyasmivel, hogy „ez csak irodalom”. Rubin Eszter nem ilyen, tudja, hogy van, amit csak (a valóságon) túllépve lehet elmondani…

Rubin Eszter szabadon engedte a fantáziáját, s így az Árnyékkert című regény olyan súlyos árnyakkal lett telis-teli, hogy az itt-ott szinte fizikai fájdalmat okoz annak, aki élt már át hasonló helyzetet. Aki járt már úgy, mint a regény jó szándékú és jóra törekvő „hőse”, Stark Gyuri, aki el sem tudta képzelni, hogy egy élet, egy ház, egy házasság, egy család össze- és fenntartásához kevés lehet a legjobb szándék. És ez már a párválasztáskor eldől.

Az Árnyékkert egy megdöbbentő családtörténet

A Stark család létrejöttének és széthullásának története, a családon belüli erőszak története is egyben. S ráadásul olyan történet melyben az erőszak nem a szokott, nyilvánvaló, és egyértelmű formájában bontakozik ki, hanem annál sokkal kegyetlenebb, alamuszibb és fájdalmasabb módon. Úgy, ahogy csak egy nő tud uralni egy férfit, miközben a nő látszólag teljesen kiszolgáltatott, miközben szinte észrevétlenül mozgatja a szálakat a háttérben, s ha véletlenül „lebukik”, akkor elfedi a nyomokat. Az ilyesfajta erőszakról nem szokás beszélni, az ilyen erőszakról nem szokás regényt írni. Az ilyen erőszakos kapcsolatot a hallgatás tartja össze: az erőszaktevő és az áldozat – szinte cinkos – közös hallgatása, ami el- és betakar mindent. Egy bizonyos pontig, ahol aztán az áldozat lesz a hibás. Mindenért.

„…Talán nem bízol bennem? – nézett tágra nyílt szemekkel a férjére. Gyuri pedig bízott, hát ki az istenben bízhatott volna jobban, ha nem a saját feleségében, a gyermekei édesanyjában.”

Az ilyen kapcsolat irracionális és szürreális,
(vagy irreális és szürracionális?)

a hétköznapi valóságot alakítja át, és teszi realista módon elmesélhetetlen rendszerré. Rubin Eszter regényének legnagyobb erénye, hogy képes és hajlandó felismerni azt, hogy egy ilyen történetet csak akkor lehet hitelesen elmesélni, ha túllépünk a rögvalóságon. Rubin Eszter tisztában van azzal, hogy ilyesmit csak akkor lehet megmutatni, ha felszínre kerül a mágia – amiben egyébként nem hiszünk, mégis naponta átéljük és megtapasztaljuk. Az, ahogy a hegyre épült ház – a Starkok csodálatos otthona – együtt él és változik a családdal, ahogy megjelennek a repedések, ahogy az összedőlés veszélye fenyeget, mint mind egészen pontos. Meghökkentően az. Ahogy helye van a történetben a boszorkánynak és a varázsfőzetnek is… mert vannak olyan dolgok, amik megtörténnek (újra és újra), s ha belefeketedünk, akkor sem lehet rá ennél értelmesebb, ésszerűbb és reálisabb magyarázatot találni.

„ – Nem ismertem fel, ami a szemem előtt játszódott, mert nem volt hozzá kapaszkodóm, semmilyen múltbeli ismeret, amihez hasonlítani tudtam volna. A feleségen nyilván nem most lett ilyen romlott, hanem mindig is az volt. Úgy voltam vele, mint az indiánok Kolumbusz hajóival, hiába láttam a saját szememmel, mégsem ismertem fel. képtelen voltam érzékelni. vagy talán nem akartam vele szembesülni.”

Ebben a történetben a férfi az erőszak áldozata,

s ha belegondolunk, hogy ezt a történetet egy nő írta, akkor tényleg csak ámulhatunk, hiszen ezen a „terepen” teljesen szokatlan az „átjárás” a nemek között. A normális Emberek – legyen azok férfiak vagy nők – elítélik a nők elleni erőszakot. A fizikai erőszakot, a látványos, naplementés brutalitást, a fizikai veszélyt. De olyan ritka, hogy szóba kerüljenek a bántalmazott, kihasznált és megalázott férfiak elleplezett gyötrelme és szenvedése! S ha mégis, akkor azt – kék-zöld foltok híján – az emberek nem veszik komolyan, elbagatellizálják, hiszen „nincs itt semmi látnivaló”.

„– Minden kapaszkodóm elveszett. Elvesztettem a tisztességbe vetett hitemet. Azt gondoltam, ha becsületes és felelősségteljes vagyok, gondoskodom a gyerekeim anyjáról, akkor ő vis korrekt lesz. Az egész életem tévedés volt. Ezt nem könnyű belátni.
– Az volt a tévedésed, hogy nem megfelelő nőt választottál a gyerekeid anyjának.”

Az, hogy erről a témáról egy Nő ír regényt, engem megnyugtat/felzaklat. S az, hogy ez a könyv nem csak látleletként, de irodalomként is működőképes, elismerésre késztet. Aki élt ilyesmiben, az tudja, miről szól ez a könyv, aki nem az pedig nyugodtan higgye, hogy a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve. Nyugodtan higgye el, hogy ez az egész csak egy békésen öregedő férfi rémálma. Olyasmi, ami talán soha nem történt meg, olyasmi, ami akár meg is történhetett volna, ha a jóság és a tisztesség tényleg kiszolgáltatottá tesz.

„Stark Gyuri, ahogy a válás után kilépett a bíróság súlyosan nyíló kapuján, tizenkilenc éves kora óta először kortyolt nagyot a szabad levegőből, amelynek összehasonlíthatatlanul más íze volt, mint azóta bárminek.”

Súlyos árnyak a Starkok hegyre épült házában
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top