+ Film

Forró témák Karlovy Vary legjobb versenyfilmjeiben

A vendégmunka halálos veszélyei

Szombaton vége, kiosztják a Kristály Glóbuszokat, befejeződik az 54. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál. Az összhatás reménykeltő, a látóhatár tágítás bevált. A földrajzi értelemben vett gazdagabb merítés mellett a szemléletmód is frissebb lett, egy határozottabb, merészebb válogatás színes, változatos világot hozott el Európa közepébe a versenyfilmekkel. Ami még fontosabb, idén olyan filmeket is elhoztak a válogatók a benevezett 4.000 (!) alkotás közül, amelyek ez idő tájt világszerte forró témának számítanak. A filmhősök kilépnek a maguk belső köréből, hogy megütközzenek a külvilág konfliktusaival.

A verseny 12 darabja közül idén a legütősebb, legmellbevágóbb a szlovák Legyen világosság című film volt. Szerintem Marko Skop rendező munkájának kellene megkapnia a három legfontosabb díj valamelyikét, sőt, a legjobb férfi főszereplő díját is.

Marko Skop

Milan Ondrik olyan családapát hoz elénk hitelesen, drámai erővel, aki az év nagy részét vendégmunkán tölti Németországban, hogy családjának biztos megélhetést, két fiának majd jó iskolát tudjon biztosítani. Mikor karácsonyra hazamegy a kis szlovák faluba, kiderül, a megélhetési gondok eltörpülnek a fokozatosan kibontakozó tragikus konfliktus mellett, ami az egész falut hatalmában tartja. Mindkét fiára kiterjesztette ugyanis a befolyását a falu fiataljait erőszakos gárda-akciókra edző szélsőséges, nacionalista mozgalom. A rendező minden interjújában elmondta, ma Szlovákiában általános veszély, hogy a fiatalokat magába szippantja a nacionalista, erőszakra épülő „gárda-szervezkedés”.

Legyen világosság

Filmjében a nagyobbik fiú már részese is egy halállal végződő bűnesetnek. A rendőrség nem tesz semmit, vagy félrenéz. A falu bizalmatlan hallgatásba burkolózik. A templomban Jézusról prédikáló pap ott áll a nacionalista mozgalom mögött. Az apa mindenütt falakba és a falusiak ellenséges hallgatásába ütközik, amikor nyomozni kezd az ügy hátterének feltárásáért.

Erős társadalomkritikus hangja ellenére Marko Skop rendező remekül harmóniába hozza a személyes és a társadalmi konfliktusok lélektanilag is tökéletesen hitelesített folyamatát. A film merészségéből mit sem vesz el, hogy pár éve gyilkos erejű szlovák film, a Dog Killer (Ebgyilkos, Mira Fornay rendezésében) beszélt először a fiatalokat csábító fasisztoid nacionalizmus szlovákiai erősödéséről.

Ugyanez a művészi együtthatás, a társadalom betegségének és a magánélet intim eseményeinek a szerves összefonódása emeli meg a szlovén versenyfilm, a Féltestvérek értékét. A jó nevű rendező, Damjan Kozole két nővér viszonyában bontja ki az erősödő nacionalizmus családi kötelékeket is szétroncsoló, gyilkos hatását. Történetében a gyűlölködés forrása az, hogy az egyik lány szlovén anyától, a másik albán anyától született, s ez konfliktusok sorozatát provokálja a testvérek között. A remek dialógokkal és váratlan hatású, fekete humorral dolgozó film szintén érdemes valamelyik fontos díjra.

Lara

A legjobb női főszereplő Kristály Glóbuszát feltétlenül a német versenyfilm, a Lara címszereplőjének adnám a magam részéről. Corinna Harfouchot úgy emlegetik ezen a fesztiválon, mint német színészlegendát. Valóban tiszteletre méltó mennyiségű filmszerep áll mögötte, köztük a Hitler utolsó napjait elbeszélő nevezetes mozidarab, A bukás is. De lehet, hogy a nézők többsége mégis A tetthely című tévésorozat több folytatásából ismeri az arcát. Most egy olyan anyát alakít, hiteles pszichológiai tanulmánynak is beillő mesterfokon, aki perfekcionizmusával nem csak a maga életét rontotta el, s ítélte magát hatvan éves korára tökéletes magányra, hanem aki a tehetséges zenészfiát is majdnem a bukásba viszi a tökéletesség hajszolásával. Ezt az alakítást tanítani érdemes, tökéletes portré a tökéletesség terrorjának szomorú következményéről.

A fesztivál idei látóhatár-tágító igyekezetének egyik erős bizonyítéka az USA versenyfilmje. Eddig is voltak amerikai versenyfilmek, de leginkább jelentéktelenek. Most az egyik legjobb munkával állt be a vetélkedőbe az amerikai függetlenfilmes Martha Stephens. A csillagokig című rendezését remekül el tudom képzelni nálunk az igényes(ebb) filmekre specializálódott mozik vásznán. Valljuk be, a tipikus fesztiválfilmek ritkán vonzanak népes nézőtábort, A csillagokig viszont határozottan közönségbarát, feszült történettel, emellett mának szóló üzenettel.

A csillagokig

Stephens elbűvölő pontossággal, élvezetes ízekkel idézi meg a 60-as évek vidéki Amerikájának kisvárosi atmoszféráját, a viselkedést, az előítéleteket, a kőkemény szülői hatalmaskodásokat, a bődületesen üres társasági beszédtémákat, különös tekintettel az unatkozó szépasszonyokra és finomkodó feleségekre. De legfőként a középiskolás diákok egymás közti, olykor szívszorítóan kegyetlen s a társadalmi pozíciókat pontosan leképező szokásait ugratja ki a történet. A film egyetlen pillanatig sem nosztalgikus, egyszerűen nagyszerűen idézi meg a korszak kisvárosi légkörét, amelyben a társai gúnyolódásának középpontjában álló főszereplő középiskolás, Iris nagyon rosszul érzi magát. Mígnem be nem pottyan közéjük a közeli nagyvárosból Maggie, az öntudatos, magabiztos lány mintapéldánya. Kettőjük barátsága érdekes fordulatokat hoz, ám megfeneklik, mikor kiderül, hogy Maggie a lányokat szereti és ennek gyakorlatban is érvényt szerez. Ez megbocsáthatatlan bűn az amerikai közép-nyugat szikár farmer-társadalmában. Jönnek a falu furkósbotokkal felfegyverzett férfijai (a nézőnek bevillan a Brokeback Mountine – Túl a barátságon kegyetlen gyilkossága) és dühödten készek az erkölcsi igazságosztásra, de Stephens rendezői igaza, erkölcsi üzenete mégis csorbítatlanul jut érvényre. Jó figurák, eleven történetszövés, élvezetes dialógok, szerintem a versenyfilmek közül feltétlenül A csillagokig érdemli ki közönségdíjat.

A földrajzi határok tágítása, ha nem is kivételes élményt, de feltétlenül érdekes színeket hozott a versenybe. A kínai Mozaikportré, bár izgalmas témát dobott fel egy 14 éves falusi kislány teherbeejtésével, majd az ismeretlen erőszaktevő utáni nyomozással, de sajnos, a rendező beszédes társadalmi vagy pszichológiai látlelet helyett inkább elment a kevés társadalmi veszéllyel járó, zavaros, logikátlan hablatyba. Azt viszont érdekes volt látni, hogy ez a falusi Kína, amit a film megmutat, még köszönő viszonyban sincs a hírek alapján bennünk élő, vihariramban épülő-fejlődő gazdasági nagyhatalommal.

A jövő embere

Még távolabbi világba vitt el A jövő embere című chilei film, amely a címével ellentétben egy öreg kamionsofőr néhány napjáról számol be, és azt igyekszik elmesélni nagyon lassú ritmusban, hogy az egymástól tragikusan eltávolodott apa és leánya egy hosszú autóút során mégis egymásra talál. A film emberi oldala nem volt igazán meggyőző, sem érdekes, ám az a fantasztikusan vad és fenséges táj, amelyen végigvezet a chilei Patagónián a road-movie – csodálatos és lenyűgöző volt ismeretlen szépségében. És felvillantott a távoli kultúrából valami megindítót, amikor hőseit elvitte egy hatalmas folyó ölelte temetőszigetre, ahol a korhadt keresztek alatt az ősök nyugszanak. Akikhez egy életben egyszer vissza kell menni.

Óda a Semmihez

Ha lenne olyan díj, hogy a legkülönösebb történet, akkor azt itt Európa közepén a Fülöp-szigetek versenyfilmje, az Óda a Semmihez érdemelné ki. Az egész világon ismert életérzés, a végtelen és pusztító magány feloldására ebben a távol-keleti történetben egy holttest szolgál. Tudjuk, vannak kultúrák, tőlünk távol, ahol a halottal még együtt is élnek az utódok egy darabig. E tudás ellenére eléggé felkavaró érzés végigkísérni a történetben, hogy a temetési teendőkre szakosodott főhősnő egy véresre vert, ismeretlen öregasszonyt kozmetikáz ki, apjával állványt eszkábál neki, s a felállítva rögzített hulla ezután napjai és éjjelei állandó társa lesz. A rendező kellő ízléssel, a díjra érdemes operatőr, Neil Daza képi tapintattal követi a borzongató történetet, de az azért nekünk itt megmarad idegennek. Pláne, hogy a főhősnő hiába várja a halott segítségét, a magányba és az anyagi bizonytalanságba végül belezavarodik az elméje. Ha akarjuk, vehetjük pszichológiai és társadalmi helyzetjelentésnek.

Ja és el ne feledjem. Igen, itt járt ismét Casey Affleck, a Light of my Life (Életem fénye) című legújabb filmjével, és a benne partnereként játszó 13 éves Anne Pniowskyval. A kötelező körök lementek, de a hatás távolról sem volt olyan  átütő, mint amikor két éve, friss Oscar-díjasként itt járt. A filmje nehéz és sötét, szinte végig beszéli apaként, aki az életre próbálja tanítani a lányát, miközben menekülnek egy apokaliptikus világvége roncsolt közegében. Annyit tudtunk meg a téma indítékáról, hogy Affleck szereti a sci-fit. De hogy történetében a filmbeli kamaszlányát kivéve szerzőként miért pusztította ki a nőket mind egy szálig egy ismeretlen kórság, nem derült ki. A titok – titok maradt. Casey Affleck válasz nélkül továbbállt.

Bársony Éva

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top