+ Gondolat

Aktuális-e ma Bibó?

Hogyne, szól a válasz, sőt egyre aktuálisabb, hiszen amíg nem oldjuk meg a múltból származó problémáinkat, addig a jelenlegieket sem fogjuk tudni. Bibó megmondja…

A legújabb, Király Levente által összeállított BIBÓ MEGMONDJA című kötetről itt írtunk, de talán érdemes megismerkedni a kötet előszavában megfogalmazott szerkesztői szándékkal:

Ritka, hogy egy ember életében, ha csak pillanatokra is, összeérjen a mű és az élet, a hivatás és a valóság. Ebből nagy, sors-fordító megvilágosodások (buddhistául), kegyelmi pillanatok (keresztényül), wow-élmények (maiul) válnak. Ha mindez olyan személlyel történik, aki korának kimagasló alakja, akkor egész csoportok, népek mozdulhatnak meg, és az egyéni nagy pillanat egy közösség nagy élményévé válik. Petőfi Nemzeti dala egy több évtizedes progresszív folyamat csúcsa: a nyelvi forradalmat vezető költő megírja a valódi forradalom himnuszát. Magyarország legtöbb hasonló alakja azonban tragikus hős tragikus pillanatokkal: az öngyilkos Széchenyi és József Attila, a száműzött Rákóczi és Márai, a halálmenetben verset író Radnóti.

Bibó Istvánnak több nagy pillanat is megadatott, de a legnagyobb mindenképp 1956. november 4-én érte, amikor az egy napja létező, legitim, ám halva született Nagy Imre-kormány államminisztereként egyedül marad a Parlament épületében, és a szobájába benyitó orosz katonák a szenteknek és őrülteknek kijáró tisztelettel kezelik, és nem bántják, ő pedig két napon át gépeli nyilatkozatait, javaslatait, majd ezeket el is juttatja az amerikai, a brit és az indiai nagykövetségre. Elvi állásfoglalását elfogadják hivatalos programjuknak a forradalmi munkástanácsok, de külföldön is lesz némi visszhangja a bátor fellépésnek. Mindezért később majdnem halálra ítélik – állítólag India miniszterelnöke, Nehru jár közben az érdekében Kádárnál, így csak életfogytiglani börtönbüntetést kap. 1957-től az 1963-as amnesztiáig eszi a politikai foglyok keserű kenyerét a Fő utcában, Vácon, Márianosztrán és a Gyűjtőben.

Mi persze legyinthetünk, „ugyan már, hogyan gondolhatta komolyan ezt az ellenállósdit, minek írogatott ilyesmiket, amikor az oroszok már Budapestet lőtték”, de ez súlyos félreértés. Ő maga azt mondta egy interjúban, hogy azért állt ki még a legreménytelenebb pillanatokban is a nyilvánosság elé a javaslataival, mert amíg úgy érezte, hogy egy cseppnyi esély van arra, hogy változtathasson a dolgok menetén, akkor azt kutya kötelessége megtenni. És ő egész életében, mindig így tett, nem csak ’56-ban. ’44-től kezdve tömegével adott ki hamis papírokat az üldözött zsidóknak – emiatt a Gestapo börtönözte be; igaz, csak néhány napig volt fogoly, mert feletteseinek közbenjárására kiengedték, de ekkortól kezdve a szovjet csapatok megérkezéséig Budapesten bujkált. ’45-ben azonnal Debrecenbe, az ideiglenes kormány székhelyére sietett, és bár nem egy közszereplő alkat, másodvonalbeli, amolyan háttérben dolgozó politikusként és teoretikusként a Belügyminisztérium egyik osztályvezetője lett. A választás lebonyolításához, a sürgető határidők miatt, kitalálta és meg is alkotta a „lehetséges legrövidebb út” gyakorlatát, másfél évtizeddel megelőzve a nyugati szervezéstudományt. Később a törvényelőkészítő osztályt vezette 1946 nyaráig, így testközelből látta a koalíciós éveket. Mikor tanulmányt írt a magyar demokrácia válságáról, következtetései olyannyira telibe találták a fájó pontokat, hogy a kommunisták szellemi nehéztüzérségüket (Lukács, Révai) vetették be ellene egy nyilvános vitában. Érdemes elolvasni a polémiát: a marxista teoretikusok érveit a saját pártjuk tette semmissé néhány hónapon belül – nem tudni, hülyék voltak, vagy csak hülyének tettették magukat –, Bibó látlelete viszont ma is érthető, fontos történelmi dokumentum.

Sok praktikus ötlet köthető a nevéhez, de mégis csak egy naiv álmodozó, ködszurkáló idealista lett volna, aki negyven éven át többször (először a ’30-as, legkésőbb a ’70-es években) is közzétette közigazgatási reformjavaslatait, mert szerinte a megyerendszer súlyosan elavult, és egyáltalán, a mindenkori reformerek félreértik például a tanyák szerepét? Vagy aki, szintén a ’70-es években, részletesen megvizsgálja a világszintű együttműködés lehetőségeit és előfeltételeit, miközben javában dúl a hidegháború? Szerintem inkább arról van szó, amit Petri György úgy fogalmazott meg (Bibó temetése), hogy ő a „Lehetséges Történelem” egyik legfontosabb képviselője. Mert ne legyen egy cseppnyi kétségünk sem afelől, hogy nemcsak a megélt múltat kell ismernünk, hanem az elszalasztott lehetőségeinkkel is fontos tisztában lennünk. Mert igenis el kell gondolkoznunk azon, hogy „mi lett volna, ha”, hiába próbálnak minket lebeszélni erről. Minden elszalasztott lehetőség eszünkbe juttatja, hogy még nem késő visszatérni a helyes útra.

Magyarország valós és lehetséges történelme között egyre mélyül a szakadék: ez az ország makacsul nem akarja megismerni valóságos történelmi múltját, ábrándképekhez ragaszkodik, ebből lesz aztán az eltorzult alkat, a zsákutcás történelem. Bibó egész életművével heroikus küzdelmet folytatott azért, hogy ez megváltozzon, könyvterjedelmű tanulmányokban, a történelemtudomány, a pszichológia, a politológia és a filozófia területéről származó, imponáló tudását felhasználva írta meg kegyetlenül őszinte, mégis mélyen empatikus látleleteit Európáról, főleg Közép- és Kelet-Európáról, azon belül is leginkább Magyarországról.

Egyik írásának végén Moltkét, a porosz hadvezért emlegeti, aki azt tanácsolta egy fiatal katonának, hogy ókori történetírókat olvasson, mert ők még nem vesztették el azt az érzéküket, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza. Bibó életmű-vének ez a rövid mondás lehetne a leghívebb mottója. Erre törekedett, életében és írásaiban egyaránt: megkeresni a valós okokat, soha el nem csábulni az egyszerű, a népszerű, a kevésbé fájdalmas magyarázatok szirénhangjainak. Mindig az igazságot kereste, és néha bár bizonyosan eltéveszt egy-egy évszámot vagy adatot, esetleg elkerülte a figyelmét néhány jelenség, de a lényeg nem ez, hanem a bennünk, olvasókban felkeltett érzet: mindig rátalált az igazság magvára. És ez egyszerre fájdalmas és örömteli, vagyis katartikus.

Aktuális-e ma Bibó? – így szólhat a következő, jogos kérdés. Hogyne, szól a válasz, sőt egyre aktuálisabb, hiszen amíg nem oldjuk meg a múltból származó problémáinkat, addig a jelenlegieket sem fogjuk tudni. Van, amit ötszáz, van, amit százötven éve halogatunk, és sajnos ebben az esetben nem igaz a népi bölcsesség, hogy „az idő begyógyítja a sebeket”. A kisebbeket talán igen, de a nagyobbak, a mélyebbek csúnyán elfertőződnek. És jó lenne minél hamarabb nekilátni, hogy legalább félig-meddig gyógyult nemzetként vehessünk részt az emberiség globális végjátékában. Hiszen tovább már nem tagadható: mi, emberek, együttes erővel olyan válságba sodortuk a Földet, hogy már karnyújtásnyira került az ökológiai katasztrófa, a teljes összeomlás; így a Bibó által felvetett problémák, vagyis a magyar nemzet permanens válságának tünetei múló náthának tűnnek a közelgő apokalipszishoz képest. „Rendezni végre közös dolgainkat”, de sürgősen, ez a mi dolgunk. Első lépésnek nyugodtan idézzük meg Bibó szellemét, és hallgassunk rá. Esélyünk a helyzet jobbra fordítására nagyjából annyi, mint Bibónak 1956. november 4-én a Parlamentben, de gondolkodjunk úgy, mint ő:

amíg egy cseppnyi reményünk van, nem szabad feladni!

Aktuális-e ma Bibó?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top