+ Interjú

Lefesteni a tudatalattit

Vannak képek, amelyek egy-egy történet kapcsán születtek és ki is tapintható belőlük ez. Például egy darázscsípés, amire hevesen reagált a művész teste, iszonyatos fájdalmai lettek tőle. De ő nem akarta átadni magát ennek az érzésnek, inkább lerajzolta a fájdalmát. Muladi Brigittával a 21 gramm című kiállítás kurátorával beszélgettünk.

Fotó: Deim Balázs, FMC

Másfél óra biztosan elég lesz Rényi Katalin kiállítására – gondoltam naivan, amikor elindultam megnézni a 21 grammot. A képek végül annyira beszippantottak, hogy két órát töltöttem a Ferenczy Múzeumi Centrum MűvészetMalomjában. Több teremnyi vibráló festmény, szinte életre kelő installációk érzékeltették a lélek súlyát a tárlaton. Az érzelmileg és intellektuálisan is felvillanyozó délután után a kiállítás kurátorát, Muladi Brigittát kérdeztem a február 17-ig látogatható kiállításról.

Rényi Katalin neve eddig ismeretlen volt számomra és az internetet is alig találtam róla valamit. Kicsoda ő?

Az, hogy nem találtál róla túl sok mindent, nem meglepő. Megítélése nagyon sokáig összekapcsolódott férjével, Baska József festővel, munkássága kevéssé kapott figyelmet a férje mellett. Két gyereket neveltek, Katalin pedagógusként dolgozott és a családot látta el.

Fotó: Deim Balázs, FMC

Grafikusként azért megemlítik néhány helyen…

Mert ezen a területen viszont kimondottan sikeres, plakátjaival rengeteg díjat nyert. Többek közt Japánban, ahol egész más látásmódot képviselnek, mint Európában. Ez sem véletlen, hiszen Katalin művészete is sok szálon kapcsolódik a keleti ábrázoláshoz. Talán ezért is nevezhető különutas művészetnek az övé, ami sokáig periférián volt. Most viszont a fiatal művészek munkáiban újra felbukkan az a típusú ábrázolásmód, amit Katalin is képvisel.

Nagyobb egyéni kiállításokat a 90-es évek elejétől rendeztek műveiből, a Műcsarnok mellett működő Palme Házban, a PIM-ben, a Budapest Galériában, a Vigadóban, Sopronban, de a grafikusi oldalát ismerte jobban a közönség. Mivel tagja volt a szentendrei grafikai műhelynek és később a festő szakosztálynak is, egy szentendrei művészről van szó, aki megérett arra, hogy ilyen volumenű kiállítást szenteljünk neki itt Szentendrén is, ahol inkább a festőt ismerhetjük meg.

De milyen ez a „különutas” művészet?

Az a választott nyelv, amit Katalin beszél, nem tartozott a kanonizált művészet körébe. Most a művészegyéniségek (a fiatalok is) egyéni utakat járnak be, nem univerzális stílusok mentén. A művészeti formák nem lényegesek annyira, mint korábban. A tartalom és az üzenet fontos.

„21 gramm” a kiállítás címe, ami egy szenvedélyes, kísérletező kedvű amerikai orvos, Duncan MacDougall 1907-es kutatásai szerint a lélek súlya, amit mérésekkel támasztott alá.

Lepkeember, 2017 olaj, vászon, 155 x 165. Fotó: Deim Balázs, FMC

Katalin munkáiban új, csak rá jellemző technikákat dolgozott ki. Emellett az értelmezésem szerint a tudatalatti feltárásával mutatják meg ezt a feltételezett súlyt. A kollektív tudatban tárolt információkkal egyébként Jung foglalkozik, aki arról ír, hogy ez a mindenki számára üzenetet hordozó univerzálisan érthető nyelv, amit már születésünk előtt magunkban hordozunk, a tudatalattiban tárolódik, és a műalkotásokban, képekben ölthet testet, nem szavakban.

Azt látjuk itt, amit érzünk és amit átélünk, amikor egy hatalmi helyzetben kiszolgáltatottak vagyunk, vagy amikor többirányú elnyomást, korlátozást szenvedünk el.

De hogy lehet megvizsgálni a tudatalattit, hogy lehet feltérképezni és lefesteni?

A keletiek azt mondják, hogy ha a saját tudatalattidra egy másik világként tekintesz, akkor az nem uralkodik el feletted. Ha tudod kívülről szemlélni, akkor akár irányíthatod is. Az egyedül megvívott, belső harcokról beszélek, arról, hogy a külvilág felé mutatott képünk az egy belső vívódás eredménye. Ezt kell kívülről nézni, és ezt mutatják meg ezek a képek is. Nagyon sokat lehet belőlük tanulni, mert rávezetnek arra, hogy mi is hasonlóan viszonyuljunk önmagunkhoz.  

Szóval erre értetted, amikor a keleti világot egy más világlátás terepének nevezted…

Részben igen. Mi Európában eleve nehezen tudjuk kezelni a belső viszályainkat és összeegyeztetni őket a külvilág felé mutatott képünkkel. A keletieknél ez más, ott ez egy személyes dolog, ami nem határozza meg a kifelé mutatott „máz”-t.

Fotó: Deim Balázs, FMC

De más kapcsolódása is van Katalinnak ezzel a kultúrával. Nemrég jelent meg egy könyv, A mezítelenség lényege. Ott olvastam sokat arról, hogy a kínai esztétikában a „jó” emberábrázolás nem a szépségről szól. Mozgásban, szenvedélyes cselekvés, öröm vagy épp szenvedés közben mutatja meg az embert. Sosem statikus és sosem esztétikus. Hiszen az ember is egy mozgó, vibráló és örvendező lény. A divatfotók szinte maszkként kimerevített arcokat mutatnak, még ha mosolyognak is, minden arc egyforma. Mondhatnánk, hogy ebben a művészetben nagy adag médiakritikai tartalom, őszintétlen viszonyaink kritikája is felsejlik. Katalin képeinek nem az a céljuk, hogy egy szép alakot mutassanak meg. Cserébe olyanok, mintha mozgásban lennének.

Egymásra rétegez egy csomó mindent, csontot, női alakot, szárnyakat… Az egész olyan, mintha egy metamorfózist néznék, ami iszonyatos erővel képes megütni.

Szinte vibrálnak ezek a képek, ami az élet jele. Élet, küzdelem ezek korlátozó, bénító ereje, a szabad alkotás ellenpárjai, amelyek alakítják, megakadályozzák az ember tetteit – nemcsak festőét, hanem mindannyiunkét. Kérdés, hogy megadjuk-e magunkat? Itt nemleges választ kapunk: „Kalitkában szabadon”.

Most épp a kedvenc képeim előtt ülünk. Az egyiknek az a címe, hogy „Nem líra”. Pont az előbb említett mozgás miatt volt egy ilyen érzésem, hogy ezek a képek tényleg nem lírák, inkább valami történetet, folyamatot mesélnek el.

Vannak képek, amelyek egy-egy történet kapcsán születtek és ki is tapintható belőlük ez. Például egy darázscsípés, amire hevesen reagált a művész teste, iszonyatos fájdalmai lettek tőle. De ő nem akarta átadni magát ennek az érzésnek, inkább lerajzolta a fájdalmát. Ez egy ceruzarajz, de a legtöbbnek az ereje színekben és a kavargó formákban van, amiktől szinte kilépnek a térbe az alkotások.

Fotó: Deim Balázs, FMC

Egyébként a fájdalom feldolgozása általában visszatér a képekben, az azzal szembeni lázadás és küzdelem. A testi szenvedés okozta kiszolgáltatottság ugyanúgy lelki ügy, mint bármilyen más elnyomásnak való kitettség.

Nagyon sok oldalról ismerjük meg a lélek súlyát. Az élet-és halál oldaláról, a testnek, vagy hatalomnak való alávetettség oldaláról. Aztán begyűrűzik az egészbe a szerelem problémaköre is, ami valóban megkerülhetetlen, ha belső ügyeinkkel akarunk számot vetni.

Ez az egyetlen dolog, ami képes mindent megkönnyíteni. Ha szerelmesek vagyunk, könnyebben kommunikálunk és megszépülhetnek a problémák is. Ez az állapot nem feltétlenül múlik el, de a hatása nem tartós. Viszont a kezdeti euforikus szakasz mintegy megújítja az ember teljes sejtállományát.

Jó, hogy ezt mondod… Az egyik teremben Katalin verseit hallgathatjuk meg miközben a képeit szemléjük. Pont elkaptam egy szerelmes versét. Azt mondja benne: „aki ír az író, aki sír az őrült”. Majd elkezd a szerelemről beszélni, hogy sírás helyett inkább megírja a fájdalmát…

Rényi Katalin verseit külön esten mutatták be, amiről mi is írtunk. Fotó: Deim Balázs, FMC

Persze, a boldogtalan szerelem kibírhatatlanul súlyos. Így a szerelem képes megkönnyíteni mindent, másrészről elviselhetetlen visszahúzó erő is lehet. Ellentmondások feszülnek egy szerelmes emberben, de ez olyannyira lefoglalja, hogy az élet egyéb nehézségeinek súlyát nem érzi. Ebből az érzésből táplálkozott a költészet, a romantikus festészet. Novalis, Dante, Rosetti stb…

Kíváncsi lennék, hány gramm a szerelem súlya. De ha már itt tartunk, akkor érdemes beszélni egy kicsit a női vonalról, ami iszonyú erőteljesen jelen van a képekben. Több embrió tematikájú, vagy burkokat megjelenítő kép van itt kiállítva. Utóbbiról képtelenség nem a magzatra asszociálni.

Amikor az embernek gyereke van, az is olyan, mint a szerelem. Szüntelen kötődés, ami örökre meghatározza az embert. Az embriólét pedig egy rettentő összetett dolog és sokan, már pszichológusok is kutatják. A burok egyszerre jelent védelmet és korlátot, egy semleges állapotnak enged teret, amiben se jó, se rossz nem érhet bennünket. Egy olyan „hely”, ahol nincs terepe a szenvedélyeknek. A kérdés csak az, hogy aki a burkot választja, aki burokban él, az mitől akarja megvédeni magát.

Fotó: Deim Balázs, FMC

Ez a kiállítás a burkaink elvesztésének a félelméről, és a félelemmel való szembenézésről szól. Vagy attól félünk, hogy elveszítjük a biztonsági állapotot, vagy pedig attól, hogy így nem éljük meg a szabadságunkat.

Az egyik utolsó teremben találkozunk is egy kalitkás sorozattal. Itt ketrecbe zárva látunk levetett burkokat, azaz kitöltetlen testeket, összecsukló csont nélküli bőrburkokat. Aztán meglátunk egy képet, amelynek Kalitkában szabadon a címe. Ebben a teremben pedig, ahol szintén ennek a sorozatnak van kiállítva néhány darabja, ismét kalitkát látunk. Ebben egy arc és néhány tojás van. A kalitka rácsai pedig megjelennek a mögötte függő képen is…

Én úgy értelmezem ezeket a képeket, hogy a szabadság az alkotásban van, tehát a tevékenységeink és a bátorság tesznek időlegesen szabaddá. Ez a világ is egyre inkább erről szól. Ha például sétáltatom a kutyámat, azon stresszelek, hogy elengedhetem-e, hiszen a póráz számára a biztonság. Bármi történhet vele, elütheti egy autó, megtámadja egy másik kutya… De ha nem engedem el, sosem lesz egészséges kutya, nem tud szocializálódni. Ha nem tudom elengedni, az én saját félelmemről szól és arról, hogy én megtalálom-e a saját szabadságomat. Ha igen, akkor el tudom engedni őt is. Ha nem, akkor a szorongásaimat hosszabbítom meg benne. Így inkább vállalva a kockázatot elengedem.

Akkor megint ott tartunk, hogy minden út önmagunkhoz vezet…

Ez a kiállítás arra jó, hogy az ember elgondolkodjon önmagán, a saját korlátain és félelmein. Engem nagyon sok mindenre ráébresztett ez a tárlat. Azt is megmutatja, mennyire rétegzett és egyben álságos is a művészeti szféra. Mennyire határozzák meg a hatalmi játszmák. (Minden szinten.) Mindig kérdés, hogy az, ki mennyire elfogadott, „divatos” művész, tükrözi-e a valós művészeti energiákat, hogy azok fontosak-e még egyáltalán.

Azért az mégiscsak örömteli, hogy itt van ez a kiállítás. Én most egyébként is érzékelek egy újrafelfedézési hullámot, nemrég volt például az Új Symposion folyóiratnak szentelt tárlatotok, ami előtérbe hozott kevéssé ismert alkotókat.

A mainstream a hatvanas évek óta leginkább arról szól, hogy ki mennyire tud beágyazódni az épp aktuális szisztémába és mennyire mutatja meg magát, hova jár, kivel ismerkedik.  Hanyag elenganciával még Andy Warhol beégette az akkori művészeti centrumnak számító New York-i köztudatba, hogy aki nem járt még a Factoryban, az a művészeti életben nem számít. Véleményem szerint az a sikeres művész (és a siker mindenkinek fontos), aki elsősorban saját magának akar megfelelni, ahogy Rényi Katalin is. Épp most megyek egy David Lynch kiállításra. Ő tényleg az az alkotó, aki nem követett semmilyen stílusirányzatot, csak voltak nagy példaképei. Katalinnak egyébként édesapja Rényi Tamás volt a példaképe, és olyan legendás szentendrei művészek, akikkel együtt élt.

Lefesteni a tudatalattit
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top