+ Irodalom

Új novellás könyv jelent meg Daniel Katz 80. születésnapjára

Méghozzá a Librarius e-könyvek sorozatában, 242 oldalon Huotari Olga fordításában. A finn irodalmat kedvelők eddig nem olvashatták ezeket az írásokat, magyarul most jelentek meg először A berber oroszlán szerelme és más történetek címen. A könyvhöz Olga írt előszót, amiből itt idézünk, és ha tetszett a novella, nálunk megrendelheted az e-könyvet. Karácsonyi ajándéknak sem utolsó, amit pendrive-on, cd-n, vagy e-mailben tudsz átadni. Ráadásul most olvasóinknak járó bónuszkedvezményeket is igénybe vehetsz.

Daniel Katz

HATÁRJÁRÁS

Az író nemrég költözött a vidékre. Parasztházat vett és egy darabnyi erdőt, amely két szomszédja erdőbirtoka közé ékelődött. Ősszel meglátogatta egy vadásztársaság, szarvasvadászok, mind falubeliek. Kérték, hogy kiterjeszthessék a szarvashajtást az ő erdejére és földjeire, ha a helyzet ezt kívánná, vagyis ha ezeken a területeken is mozogna szarvas. Az előző gazda is megengedte, mondták. Meg annak az apja is, az öreg gazda. Meg annak az apja és így tovább, pontosabban így visszafelé, emberemlékezet óta. Fizetségül az erdő-  és földhasználatért egy szép nagy darab friss, véres szarvashúst szoktak adni a szarvas szétosztásánál.

Az író megígérte, megfontolja a dolgot.

A vadászati szezon kezdete előtti napon egy szarvas kereste fel őt. Nagy termetű bika, meglett korú, gyönyörű agancsú állat volt, ravasz természetű, de lélekben mégis kissé gyermeteg. Most gondterhelt volt, folyton megriadt, valahogy azért uralkodott az idegein és szinte teljes nyugalommal adta elő mondandóját. Azt kérte, hogy az író ne egyezzen bele a vadászok évente megismételt kívánságába, ezzel szemben neki adjon menedéket az erdejében. Fizetségül megígérte – ennél a pontnál hosszan gondolkodott – nem rágja le az író almafáinak kérgét.

Nincsenek almafáim, jegyezte meg az író.

Nem eszem meg a fiatal erdeifenyők hajtásait és a kis lucfenyők koronáját sem, nem dörgölöm az agancsomat a fiatal erdeifenyőkhöz és egyéb kárt sem teszek az erdejében, ígérte meg a szarvas.

Akkor min élsz az erdőmben? csodálkozott az író inkább kíváncsian, mint gúnyosan.

Hát… korán téli álomra vonulok, találta fel magát a szarvas. Alszom és alszom és csak akkor ébredek fel, ha vége a vadászszezonnak.

De a szarvasok nem alszanak téli álmot, akarta megjegyezni az író, de hallgatott, gondolván, a szarvas biztos jobban tudja ezt.

Az író együttérzett a szarvassal, másrészt viszont udvariatlanság lett volna megtagadni a vadászoktól az ősi hagyományon alapuló jogot.

A szarvas megérezte az író habozását és még zaklatottabb lett. Nagy szemeit az íróra meresztette.

Talán csodálkozik, miért éppen önt zaklatom kérésemmel, mondta, talán töpreng, miért nem fordulok a többi gazdához, olyanokhoz, akiknek nagyobb, sűrűbb erdejük van. Az ok nyilvánvaló: az erdőtulajdonosok többsége annak az undorító gyilkos társaságnak a tagja. Ön nem. Ezért köszönet jár. Van egy másik ok is, amiért éppen Önnel veszem fel a kapcsolatot… Azért fordulok Önhöz, mert zsidó.

Nocsak, mondta az író, nem sejtettem, hogy ez köztudott.

Az erdő összes állata tudja, bizonygatta a szarvas, hozzáfűzve, hogy az erdei lakosoknak nem volt egy rossz szava sem ezzel kapcsolatban. Neki, a szarvasnak különösen nem.

De mi köze van ennek az előbbi dologhoz? csodálkozott az író.

Az, hogy Ön nem zabálhatja az én húsomat, hiszen tiltott vad vagyok Önnek, rossz faj és minőség, vagyis tréfli. Hogy is írja a Biblia… „tisztátalan” vagyok Önnek.

Így lenne? kételkedett az író, aki nemigen mélyült el Mózes harmadik könyvének parancsaiban és tiltásaiban.

Patáid láthatóan vannak és kérődzöl is, ezek alapján törvényes és engedélyezett élelem vagy, nemde? jegyezte meg, ugyanis bosszantani kezdte a szarvas meglehetősen tudálékos hozzáállása.

Tehénnek tart engem? háborgott a szarvas. Bizony van patám és néha kérődzöm is, de a húsom nem válik törvényessé, mielőtt minden előírásnak megfelelően levágnak, vagyis még életemben felhasítják a nyaki ütőeremet és elmondják az imákat.

Ez megoldható, mondta az író – természetének sötétebb oldala néha a felszínre tört. Azonkívül nekem mindegy, hogy azt a húst, amit eszek, lepecsételte-e a rabbi, vagy sem.

Elszomorít a viszonyulása, nem csak magam, hanem Ön miatt is, mondta a szarvas. És még ha nem is őrzi a hagyományokat, el lehetne várni, hogy egy üldözött nép tagjaként mégis együttérezne velem, mert én is egy őshazájából elűzött, kegyetlenül üldözött és levadászott, veszélyeztetett fajhoz tartozom. Nem véletlenül hívnak az erdők zsidójának!

Szavai nyomatékául még jobban előre nyújtotta addig is lógó pofáját. Így az író egyik unokatestvérére emlékeztette, egy nőgyógyászra, akinek nagy feje és hegyesen előrenyúló orra volt, ami szinte hihetetlenül hosszú felsőajakban folytatódott. Ez a hasonlóság és a szarvas patetikus méltósága meglágyította az író szívét. Beleegyezett a szarvas kérésébe, és menedéket adott neki az erdejében.

Sok boldogságot és sikert és hosszú életet Önnek és háza népének, rossz szemmel soha senki ne nézze, kívánta a szarvas, és csoszogva az erdő felé indult.

Ne felejtsd ám, hogy bár az én erdőmben élsz, magadra vagy utalva. Nem vállalok érted felelősséget, kiáltotta utána az író.

Ne aggódjon, válaszolta a szarvas a válla fölött, felelek magamért és tudom a határaimat. A határaimat azt tudom. És az erdeje határait is.

A vadásztársaságnak azt a választ adta az író, hogy sajnálja, de minden szempontból alaposan megfontolva a dolgot arra az eredményre jutott, hogy földjein nem részesítheti előnyben a vadászatot, tisztán elvi okokból.

A szarvas letelepedett az író erdejében. Két hatalmas kődarab közötti üregben keresett menedéket, pofáját a zuzmóra hajtotta és aludni próbált. Hamarosan korogni kezdett a gyomra az éhségtől.

Ha sikerül elaludnom, az éhség azonnal eltűnik, beszélt magában, és lehunyta ólomsúlyú szemhéját. De nem jött álom a szemére, és éhsége egyre fokozódott. Végül előbotorkált odújából, és körbenézett.

Nem felejtette el az írónak tett ígéretét; nem kezdte enni a hajtásokat és a kis fák koronáit, és semmi mást sem ebben az erdőben. Fekete áfonyát és vörösáfonya-cserjéket evett, füvet, erikát, zuzmókat és egyéb aljnövényzetet, amelyekről úgy gondolta, egyébként tévesen, hogy nem befolyásolják az erdő jólétét. Már néhány nap múlva borzasztóan megkívánta a borókaágakat. Kemény vívódásokat követően átnyújtotta fejét a megrozsdásodott szögesdrótkerítésen, és annyi borókát evett a szomszéd erdejéből, amennyit csak elért.

Így folytatta, mígnem lerágta az egyik szomszéd határterületét, aztán a másikét is.

Mi lenne, ha egy kicsit távolabb, a határ másik oldalán is harapdálnék, töprengett a szarvas, és átlépett az alacsony szögesdróton.

Másnap már kissé távolabb merészkedett, az azutánin pedig az egyenlőség kedvéért a másik szomszéd erdejét dézsmálta.

Olyan magabiztosnak érezte már magát, hogy egyre beljebbre terjesztette legelőit a szomszédok erdeiben.

Nem lesz itt semmi baj, hisz tegnap sem volt, járt az eszében.

Egy héttel azt követően, hogy a szarvas letelepedett a védelmet nyújtó erdőben, az egyik szomszéd, aki foglalkozását tekintve rendőr volt és Karlssonnak hívták, háza közvetlen közelében lelőtte a szarvast. Annak a vadásztársaságnak a tagja volt, amelytől megtagadta az engedélyt az író. Lelőtte a szarvast, bár az az adott körülmények között nem volt egészen törvényes, és ő sem volt különösebben lelkes vadászember.

De mikor olyan szemtelenül odatolakodott egészen a házamhoz, magyarázta Karlsson az írónak, kénytelen voltam lepuffantani.

A szarvas hosszan nézte a rendőrt, mielőtt kilehelte a lelkét. Pillantásában meghökkenés, valamint a több évezredes üldöztetés és elnyomás szülte sértettség tükröződött, mesélte Karlsson az írónak, de nem adott neki köszönetképpen szarvashúst. Pusztán elvi okokból.

Új novellás könyv jelent meg Daniel Katz 80. születésnapjára
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top