+ Interjú

A lány, akihez Jeruzsálem kövei kiáltottak, hogy énekeljen

“A legcsodálatosabb keverékből származom, és ebből a keverékből szökik fel az a forrás, amelyből aztán az alkotásaim születnek.” Yasmin Levy apjáról, a szefárdokról, Jeruzsálemről és a zene egyetemes misztériumáról mesél.

Yasmin Levy, Müpa, 2018. december 3., 20 óra

Yitzhak Levy híres énekes, dalszerző, rádióvezető, zeneszerző és zenetudós volt Izraelben. Az általa alapított Kol Yisrael (Izrael Hangja) rádióban ismerkedett meg későbbi feleségével, Kokhavával, egy nála huszonhét évvel fiatalabb énekesnővel. Legkisebb gyermekük, Yasmin Levy a Szentföldön nőtt fel ezerféle zenei és kulturális hatás között, amelyekből egyre inkább kivált egy hang, a szefárdok ősi jajkiáltása. Ő meghallotta ezt, és megigézve elindult utána. Ma már három nyelven énekel, két nyelven ír saját dalokat, és küldetésének tekinti, hogy minél többen hallják a szefárdok ősi örökségét – azokat a különleges zeneműveket, amelyek tiltás, kínzás, üldözés és halál ellenében maradtak fenn fél évezred során.

Kívülről úgy tűnik, hogy először teljesen mással akartál foglalkozni, mint a szüleid, végül mégis zenész lettél, akárcsak ők. Hogyan élted ezt meg, milyen mérföldkövek, döntések, esetleg megvilágosodások kísérték az utat, amely során rájöttél, hogy a zene a te sorsod?

Egyéves voltam, amikor édesapám meghalt, de mégis annyira elevenen jelen volt az egész fiatalkoromban… Fantasztikus zenész volt, és nem akarta, hogy bármelyik gyermeke is ugyanezt az életvitelt válassza. Tehát mindent megtettem, amit tudtam, hogy ne legyen belőlem énekes, reflexológiát tanultam és megnyitottam a saját klinikámat. Olyan izgalmas volt, amikor ott ültem és vártam az első pácienst. De amikor megérkezett és ténylegesen elkezdtem dolgozni, észrevettem, hogy folyamatosan az órát nézem és imádkozom, hogy teljen már el az idő. Amikor végeztünk, a hölgy rákérdezett, mikor jöhet legközelebb, én pedig beírtam egy másik időpontra. Másodszor is eljött. Örültem, hogy sikeres a terápia, de munka közben megint az órát néztem, megint azt vártam, mikor végzünk már. A hölgy ezúttal is nagyon boldognak tűnt, és megkérdezte: „Mikor legyen a következő alkalom?” Én pedig visszamosolyogtam rá, és azt mondtam:

„Sajnálom, de azt hiszem, soha. Nekem énekelnem kell…”

Milyen volt Jeruzsálemben gyereknek és tizenévesnek lenni? Hogyan hatott a személyiségedre és a zenédre a város?

Jeruzsálem olvasztótégely. A világ minden tájáról érkeznek ide emberek, hogy itt folytassák az életüket. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ide születtem és itt nőhettem fel. Rengetegféle zenét hallgathattam, és rengetegféle illatot érezhettem, és rengetegféle ételt kóstolhattam. A legcsodálatosabb keverékből származom, és ebből a keverékből szökik fel az a forrás, amelyből aztán az alkotásaim születnek.

Hogyan írnád le Jeruzsálemet valakinek, aki még soha nem járt ott?

Nincs még egy ilyen hely az egész világon…

„Jeruzsálem, ahol a kövek kiáltanak…”

Közelebb hozott a ladino zene a szefárd zsidók történelméhez, a hányattatásaikhoz Európában, Afrikában és Ázsiában? Befolyásolta ez azt, ahogyan játszod ezeket a dalokat?

Jaj, Istenem… Ezzel nőttem fel, a világ leggyönyörűbb zenéjével. Romantikus volt, vicces és elbűvölő. De amikor a világ elé tártam a dalokat, olyan közönségnek, akik semmit sem tudtak ezekről a hagyományokról, nem volt elég énekelni: el is kellett magyaráznom, hogy miről szól ez a zene. Szóval mindent elolvastam, amit csak találtam, és csak ekkor találkoztam a történelemmel, a Spanyolországból kiutasított zsidók fájdalmával és szenvedésével, azzal, hogy mit jelent szefárdnak lenni. Ez volt az a pillanat, amikor a dalaim új jelentéssel gazdagodtak, és az éneklés afféle misszióvá vált számomra. Ezek az üldözött és meghurcoltatott dalok, amelyekkel manapság színpadra állok, ötszáz év után is ennyire élnek – és ez számomra azt jelenti, hogy nincs értelme ráerőltetni másokra, hogy csak az lehet igaz, amiben te hiszel, mert úgysem fog sikerülni. Inkább fogadd el őket annak, akik, a hitükkel együtt, még ha ez különbözik is attól, amiben te hiszel, vagy ahogyan te élsz.

A saját családod történetét is kutattad, akik jó pár évszázadon át a mai Törökország területén éltek?

Ebbe nem mentem bele túl mélyen, de elmentem Manisába, hogy megkeressem apám szülőházát, aki még a török-görög háború előtt született. A családom a háború alatt hagyta el Manisát és érkezett Jeruzsálembe, az én szülővárosomba.

Ladino énekesként lettél ismert, de a saját dalaidat inkább a modern spanyol nyelven írod. Mi ennek az oka? Máshogy hangzanak ezek a nyelvek?

Az emberek sokáig úgy bántak a ladino dalokkal, mint valami nagyon törékeny és ősi, múzeumi műtárgyakkal. Én viszont már fiatal koromban is elutasítottam, hogy így nézzek rájuk. Számomra ezek a dalok szeretetet jelentettek és fájdalmat, drámai helyzeteket, és éreztem a tüzet és a szenvedélyt, amely árad belőlük. Ötszáz évesek, de számomra fiatal zenék, amelyek a mai ember számára is releváns üzenetet hordoznak. Missziómmá tűztem ki, hogy minél több emberrel megismertessem őket. Ilyen értelemben mindig is szent dalok voltak és lesznek számomra. De zenészként a saját őrületemet, teremtésemet is ki kellett fejeznem, és a ladinónak ez a szentsége megkötné a kezemet. Úgy érzem, vadabb és szabadabb tudok lenni, ha az alkotásaimat modern spanyol nyelven öntöm formába.

Azt is olvastam, hogy eleinte héberül is akartál énekelni, de a ladino annyira más irányba vitt, hogy a hébert csak a kisfiadnak énekelt dalocskákon keresztül fedezted fel újra. Manapság hogy döntöd el, hogy egy új dal héber vagy spanyol nyelvű legyen?

Ez nagyon furcsa. A héber az anyanyelvem, és csak nemrég jöttem rá, hogy tíz éven át menekültem ez elől a csodaszép nyelv elől, mert nem akartam elismerni, hogy ez is lehet számomra zenei nyelv. Nem láttam benne a varázslatot, és féltem is tőle. Ma már elhiszem, hogy ezen a nyelven is ki tudom fejezni magam, még ha tíz évre is volt szükség, hogy eljussak idáig. De a szívemben még mindig spanyolul szólnak a dalok.

Szerinted lehet a zene olyan egyetemes nyelv, amely a közel-keleti régió minden különbözőségét egyesítheti, és hozzájárulhat a békéhez, egymás kölcsönös megértéséhez? Ha igen, milyen zene lehetne az?

Amikor fiatal és ártatlan voltam, elhittem, hogy a zene elhozhatja a békét. A zene vallás. Ha az emberiségnek csendben, zene nélkül kellene élnie, elpusztulnánk. A zene ajándék, varázslat. Vannak kollégák, akik nem akarnak velem játszani a nemzetiségem vagy a vallásom miatt, de amikor mégis rászánják magukat, a zene szeretetet és kölcsönös tiszteletet ébreszt közöttünk. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem elég. Az emberek földért, ételért, az életükért ölik egymást. A zene olyan utolsó remény, amit ha elveszítünk, számolhatjuk a világ végéhez vezető napokat.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top