+ Film

Nina hét éves volt, amikor megtudta, hogy szerb, és sírt amiatt, hogy nem horvát

A 15. Verzió Filmfesztivál Legjobb Emberi Jogi Film díjával kitüntetett horvát film, a Srbenka rendezőjével, Nebojša Slijepčević-csel beszélgettünk. 

Nebojša Slijepčević-et olyan témák érdeklik, minthogy negyed évszázaddal a délszláv háború után miért problémás a szerb identitás Horvátországban, miért tüntet a horvát jobboldal a nőket megvédeni próbáló Isztambuli Egyezmény ellen, vagy miért élnek emberek a 21. században középkort megidéző állapotokban Horvátország bizonyos részein, farkasokkal, medvékkel, banditákkal körülvéve. A 15. Verzió Filmfesztivál Legjobb Emberi Jogi Film díjával kitüntetett horvát film, a Srbenka rendezőjével beszélgettünk.

Hogy keveredtél Oliver Frljić előadásának próbáira? Hogy talált meg a téma?

Nem tudom, mennyire ismert Oliver Frljić Magyarországon, de Horvátországban ő az egyik leghíresebb, és egyben leghírhedtebb rendező: a legprovokatívabb politikai színházi szerzőként tartják számon, sokak szerint nemzeti áruló. Olyan emberek gyűlölik, akik még színházépületet sem láttak közelről, nemhogy a darabjait. Személy szerint csodálom őt a bátorságáért, a témák fontosságáért, amikhez nyúl, mert szükségszerűek Horvátországban. Akkoriban kezdtem el egy új filmen dolgozni, amikor megtudtam, hogy Aleksandra Zec – az 1991-ben 12 évesen Zágrábban meggyilkolt szerb lány – esetéről készít darabot.

Nebojša Slijepčević

A filmem témájául a kisebbségek helyzetét, ezen belül is a Horvátországban élő szerbek helyzetét választottam, mivel negyed évszázaddal a délszláv háború befejeztével látszólag békében élünk – de vajon tényleg?  Amikor megtudtam, hogy egy olyan esetről készít darabot, ami valamelyest reprezentatív azoknak a szerb civileknek a horvát társadalombeli bánásmódjával a háborúban, akiknek egyetlen bűnük a nemzetiségük volt, azt gondoltam, hogy ez jó kiindulópont lehet a filmemhez. Azt terveztem, hogy forgatok egy-két jelenetet a próbákon, de aztán egész máshogy alakult minden. Találkoztam a tizenkét éves Ninával, aki a film főhőse lett.

A próbák alatt derült ki, hogy Nina szerb nemzetiségű.

Igen, és a dráma ott kezdődött, amikor a filmrendező arra kérte Ninát, hogy az előadás alatt mondja ki, az egész nézőtér előtt, hogy szerb. Más színészektől is kért ilyet; Oliver színháza vegyíti a fikciót a valósággal, a színészi játékot az igazi éneddel. Nina volt az egyetlen, akinek problémája volt ezzel, mivel, mint kiderült, félt felvállalni nyilvánosan azt, hogy ő szerb. Jóval azután született, hogy a háború véget ért, és igazából lesokkolt az, hogy 2014-ben, több mint húsz évvel a háború után félt a saját identitásától. Meg akartam tudni, hogy mért. A válasz meglehetősen bonyolult, és nem tisztem, hogy ezt megfejtsem. A film célja, hogy a problémát láthatóvá tegye és foglalkozzanak vele. Ami szintén megütött, hogy pontosan emlékezett arra, hogy hét éves volt, amikor megtudta, hogy szerb, és sírt amiatt, hogy nem horvát. A felnőtteket sem kellene, hogy zavarja a nemzetiségük, de hogy egy hétéves gyereknek ez traumát okoz, és azt érzi, hogy nem ’jó’ nemzetiségű, szerintem nem normális. Így kezdődött az egész, és a premierig tartó egy hónapos próbák alatt bontakozott ki.

A filmrendezőt érték támadások a témaválasztás miatt. Hogy kezelte ezeket?

Azt gondolom, hogy pont ez a célja. Sokfelé dolgozik a világban: készített darabot Szerbiában, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Ausztriában, és jelenleg Németországban. Bárhol rendez, olyan témát választ, ami a helyi közösségnek ellentmondásos. Tudatosan provokál, mert hiszi, hogy ezeket a problémákat csak így lehet megközelíteni. És ezzel egyetértek, színházi darabokban; a filmkészítés viszont számomra mást jelent.

Emiatt nyúlt ehhez a témához Zágrábban. Maga a darab is úgy kezdődik, hogy felteszik a kérdést: miért egy szerb lány meggyilkolásával foglalkozunk, amikor annyi horvát gyereket is megöltek a háborúban? A kérdés jogos. De a művészetnek másokról kell szólnia, nem magunkról.  A többség, a „mi” narratívája amúgy is jelen van a társadalomban. A művészeknek nem lehet a domináns narratívát ismételni. Számomra az nem művészet, hanem propaganda. A művészetnek nehéz témákhoz kell nyúlnia. Az szeretem Oliver munkáiban, hogy nem akarja egyszerűbbé tenni a dolgokat, mint amilyenek. Komplex világban élünk, és a művészetnek komplexitást kell tükröznie. Könnyű egyszerű megoldásokat prédikálni, de az üres szózat marad.

A filmemben mindkét oldalt meg akarom mutatni, nem azért, mert egyetértek a másikkal, hanem mert meg akarom hallgatni azt is. Fontos, hogy mindkét felet meghallgassuk ahhoz, hogy tisztelni tudjuk a probléma összetettségét, és ne leegyszerűsítsük azt. Ha csak egyik oldalra figyelsz, könnyen találsz egyszerű megoldást, de az sosem lesz valódi.

Hogy sikerült a színházi premier?

Igazából nem láttam a premiert, a kamerámmal vártam kint, hogy felvegyem az utolsó filmjelenetet. A színházteremben voltak kameráim: egyik sem a színpadot vette; van, ami a nézőket, van, ami közeliket a színészekről. De én magam nem láttam magát a premiert, csak előtte a próbákat, és utána többször is a darabot.

A próbák alatt felszakadt drámai érzések feloldódtak a premierrel Ninában?

Minden színész számára nagyon személyes tapasztalat volt ebben a darabban játszani. De Ninának ez nem csak egy új tapasztalat, hanem egyfajta emancipáció is. Most tizenhét éves, a nemzetiség kérdése már nem foglalkoztatja, más tinédzserlány problémákkal küzd. A színházi előadás segítette őt feldolgozni ezt a kérdést, megtalálni az identitását.

Hol vetítették a filmet a premier után?

A világpremier Nyonban volt, a Visions du Réel-en. Ez nem a legnagyobb fesztivál, de számomra azért fontos, mert bátor, kreatív dokumentumfilmeket válogatnak be, inkább a szerzőre, mint az újságírói vonatkozásra fókuszálva; a Srbenka az emberi jogok díjat vitte el. Később is számos sikerünk volt: beválogatták a European Film Awards tizenhat legjobb filmje közé; a Cannes-i filmfesztiválon a Doc Alliance Selection Award díját kaptuk meg, ami hét dokumentumfilm-fesztivál egyhangú díja; a Sarajevo Film Festival-on két díjat is nyertünk: a zsűri és a közönség díját is, amit ritkán kap ugyanaz a film. Nagyon örültem, mert számomra igazából fontosabb a közönség. Most legutóbb a DOK Leipzig-én szerepelt, ez Európa második legnagyobb dokumentumfilm-fesztiválja, a következő állomás pedig az IDFA Amsterdam, a legnagyobb európai fesztivál. Amikor készítettem a filmet, nem gondoltam a fesztiválokra; a horvát közönségnek szántam. Épp most vetítik Horvátországban a mozikban, szép nézettsége van, az elmúlt néhány év legnézettebb dokuja.

Hogy fogadja a közönség?

Rengeteg visszajelzést kapunk, leginkább pozitívat. A levelekben az emberek megosztják velem saját történeteiket – valahogy úgy érzik, meg kell osztaniuk. A jobboldali média támadott, de meg lettem volna lepve, ha nem – ennyire erejét veszíttette a filmem? Ezek a támadások még a premier előtt jöttek, úgy írták őket, hogy nem is látták, amiről írnak.  Nincs bajom azzal, hogy bárkivel beszéljek róla, legyen az bal- vagy jobboldali, ha az tényleg a párbeszéd szintjén van, nem puszta kiabálás.

Tervek?

Van pár, amivel elkezdek dolgozni, ha befejeztem a fesztiválozást. Néhány témát mondok inkább, ami jelenleg érdekel. Az egyik a horvát nők helyzete a társadalomban, különös tekintettel a nők elleni erőszakra az Isztanbuli Egyezmény tükrében. A jobboldal azt állítja, hogy károsítja a katolikus értékrendet; petíciókat szerveztek, hogy megakadályozzák.

A másik téma, ami érdekel: Horvátország kihalófélben lévő területei, ahol mára már csak öregek élnek. Ezeknek a falvaknak némelyikéről – Zágrábtól nem messze, az ún. szerb területeken, amikkel nem törődik a kormány – teljesen megfeledkeztek, és úgy élnek ott emberek, mint a vadnyugaton.  Alig van elektromos áram, puskával kell megvédeniük magukat a vadállatoktól és a banditáktól.

Keményen dolgoztunk azon, hogy civilizációt építsünk, utakat, áramot vezessünk be, és most visszautazunk az időben, és újra a természet győz. Emberek farkasokkal és medvékkel körülvéve élnek, olyan történeteket hallunk róluk, mintha nem is a 21. században, hanem a sötét középkorban élnénk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top