+ Irodalom

Meghökkentő mesék az idegtudomány világából

Történetek: Jimmyről, akinek megállt az idő tizenkilenc éves korában valamikor a háborúban, és egy sajátos téridőben létezik; a kilencvenéves hölgyről, akit egyre jobban fűt a vágy és a nemi izgalom; egy másik idős néniről, aki „zenei epilepsziában” szenved, és soha nem kapcsol ki a fejében a zene – Laik Eszter írása Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvről.

Fotó: TED / Asa Mathat

Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét, Park Kiadó (2015; 2018)

Írta: Laik Eszter

Ami Irvin D. Yalom a pszichológiának, az Oliver Sacks a neurológiának – tudós író és író tudós, aki nem az elmélet bástyái mögé húzódva írta meg életművét, hanem gyakorló és gyógyító szakemberként.

Sacks szellemisége a nagy humanisták, Rotterdami Erasmus, Vesalius, Paracelsus örökségéből táplálkozik, és 21. századi tudással felvértezve műveli az orvostudományt és a lélektant úgy, hogy sosem ragadja ki az ember pőre fizikai valóját a szellemi létezésből. Az időben hozzánk közelebb állókból Albert Schweitzeréhez és Lénárd Sándoréhoz hasonlíthatjuk életét és művét, akiknél művészi érzékenység és tudósi objektivitás hasonlóképpen összetartozik. Bár Sacks egyértelműen a tudományosság felé billen, írásmódja az intuitív alkotófolyamat valamennyi jellegzetességét magán viseli. (A mérleg másik serpenyőjébe odaképzelhetjük a szépíróvá lett Csehovot vagy Csáth Gézát, akik „tiszta irodalommá” párolták orvosként szerzett tapasztalataikat.)

A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című kötet afféle „tudományos kalandtörténeteket” tartalmaz – Sacks a 19. századi „klinikai anekdoták” műfaját tartja előfutáruknak –, melyek azt bizonyítják, hogy a neuropszichológia páratlanul szórakoztató is lehet. S hogy nem blaszfémikus ezt a szót használni egyes „szerencsétlen nyomorultak” történeteit olvasva, arról épp e könyv győz meg – Sachs ugyanis hihetetlenül felszabadítóan mesél egykori eseteiről – akik cseppet sem szerencsétlenek és nyomorultak, sőt: szeretnivaló, néhol elképesztő és zavarba ejtő figurák; különcök, bohémek, nonkonformok, akik csupán a valóságnak valamely külsőbb körén léteznek, mint mi, a hétköznapiak. A tudományos narrációból könnyedén kiszakadva olykor egy Dr. House-epizódban érezhetjük magunkat, olykor Roald Dahl valamely Meghökkentő meséjében, olykor már-már egy Monthy Python-jelenetben, ám ez cseppet sem von le a helyzetek komolyságából.

A kötet címadó esettanulmánya – és a szerző saját bevallása szerint saját legkedvesebb története is – A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét. A különleges kognitív sérülésben szenvedő beteg elveszíti absztrakciós képességét, nem ismeri fel sem az arcokat, sem a tárgyakat a maguk teljes, azaz „elvont” valójában, csupán egy számítógépes algoritmushoz hasonlóan a részletekből vonja le a következtetés a tárgy, illetve a személy miben- és kibenlétéről. Paradox módon mindeközben zenetanárként és muzsikusként zseniálisan funkcionál. (Ezt Sacks, aki maga is muzsikus, pontosan meg tudja ítélni.) A páciens történetének utóiratában kulcsot kapunk a szerző gondolkodásának unortodox jellegéről, amikor azt hangsúlyozza az eset kapcsán, milyen fontos lenne az ítélőképesség fogalmát bevonni a neuropszichológiába, amelyről az kitartóan nem vesz tudomást. Vagyis Sacks új, akár merészen „tudománytalan” fogalmakkal közelít a kóros állapotokhoz, kitörve így az ismert diagnózisok szűk börtönéből, és egy „kiterjesztett valóság” részévé teszi a szimpla orvosi kódszámokkal nem leírható történeteket.

A szerző négy nagy betegségtipológiai egységbe sorolja meghökkentőbbnél meghökkentőbb eseteit. Legyen szó akár Jimmyről, akinek megállt az idő tizenkilenc éves korában valamikor a háborúban, és egy sajátos téridőben létezik; a kilencvenéves hölgyről, akit egyre jobban fűt a vágy és a nemi izgalom; egy másik idős néniről, aki „zenei epilepsziában” szenved, és soha nem kapcsol ki a fejében a zene; az ikerpárról, amelynek mindkét tagja pontosan megmondja, mikorra esik majd húsvét akár nyolcvanezer év múlva; vagy éppen a legnagyobb képzőművészek sajátos látásmódját is felülmúló autista Joséról.

E tudományos elbeszélések hősei egytől-egyig gyámoltalan, groteszk figurák, akik a maguk abszurd drámájában csetlenek-botlanak, miközben szinte valamennyiük zseniális képességekkel is bír. Sacks szívvel-lélekkel bevonódik történetükbe, miután megismeri őket (a megismerkedés is mindig az elbeszélés részét képezi), és az esettanulmányokon messze túlmutató filozófiai konzekvenciákra jut.

Ahogyan például a Cupido-kórban szenvedő, vénségére erotizálódó kilencvenéves Natasha K. történetében írja:

„Micsoda paradoxon, micsoda kegyetlen irónia van ebben, hogy az ember belső élete és képzelete akár haláláig lomhán, tétlenül pihenhet, hacsak nem ébreszti és szabadítja fel valamilyen mámor vagy betegség. Zavaros vizeken evezünk itt, ahol minden szokásos okoskodás a visszájára fordulhat: a betegség lehet jóllét, a normalitás pedig betegség…”

Vagy abban a drámai jelenetben, amikor az 1945-ös dátumnál „elakadt” ősz Jimmie, aki magát tizenkilenc évesnek véli, belenéz a kezébe adott tükörbe, és rémülten borzad el az orvos kérdésére, hogy csakugyan ilyen fiatal lenne – majd egy pillanat alatt elfelejti a traumatikus élményt, és újra a vidám tudatlanságban lubickol:

„Érzelmileg mélyen felkavart a Jimmie-vel való találkozás. Szívszorító, megrázó és abszurd volt belegondolni, hogy az egész élete a feledés homályába vész és nyomtalanul eltűnik. […] Múlt (és jövő) nélküli ember, magára hagyva egy állandóan változó, értelmetlen pillanat börtönében.”

S végül az imponáló műveltségről. Az esettanulmányok többségének visszatérő mozzanata a zene, a képzőművészet, az irodalom és a filozófia. Nem véletlenül: e különleges kórképek mind a „tudatállapotok szivárványai” (hogy kölcsönvegyük itt Feldmár András egy kötetcímét), amelyek egyfajta művészi percepciói a világnak. Oliver Sacks maga is művészember: muzsikusként tudatosan használja explorációi közben a vizuális, zenei, irodalmi eszközöket.

„A zene, az irodalom és a színház hatásának gyakorlati és elméleti jelentősége felbecsülhetetlen. Ez még a húszas alatti IQ-val rendelkező gyengeelméjűeknél és a legsúlyosabb motoros elégtelenségben vagy zavarban szenvedőknél is megfigyelhető”

– vallja módszeréről. Szakbarbár, technicizált korunkban, amikor a gyógyítás tudománya egyre kisebb szegmensekre osztódik, ritkaság az a széles látókörű és a művészetektől áthatott szellem, amelynek Sacks is hordozója. Buñuel, Goethe, Bingeni Hildegard, Kant, Kierkegaard Schopenhauer – hogy csak néhányat említsünk a kötet lapjain felvonuló megidézett művészekből és filozófusokból. Sacks művészi látásmódjára szép példa a felnőttkorára is gyermeki együgyűségben leledző, mégis váratlanul kreatív képzettársításokra képes Rebeka szavainak kommentálása:

„»Olyan vagyok, mint valami eleven szőnyeg. Szükségem van mintára, rajzra, mint amilyen ezen a szőnyegen van. Szétesek, felbomlók, ha nem kapok mintát.« Míg beszélt, én is lenéztem a szőnyegre, és felötlött bennem Sherrington híres hasonlata, amely szerint az agy, az elme olyan, mint egy »bűvös szövőszék«: állandóan szertefoszló, de mindig jelentésteli mintákat hoz létre. Azon gondolkodtam, vajon létezhet-e szőnyeg minta nélkül. Vagy minta szőnyeg nélkül.”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top